Pénzügyi Szemle online blog

Egy gazdasági válság mindig komoly változásokat hoz a világban, a mostani krízis egyik nagy nyertese Kína. Már csak az a kérdés, ki tud velük együtt robogni, és kinek marad a sóvárgás.

Érdekes példát szolgáltat a dél-amerikai kontinens, melynek gazdasága ma már ezer szállal kötődik Kínához, olyannyira, hogy épp a távol-keleti óriásgazdaság válság alatti stabilitása volt az, ami megvédte Dél-Amerikát az összeomlástól (bővebben lásd cikkünket a jobb oldali hasábban).

Az Inter-American Development Bank kutatói egy elemzés során kimutatták, hogy míg az amerikai gazdasági sokkok Dél-Amerikára gyakorolt hatása lefeleződött az elmúlt 15 évben, addig a kínai gazdaság rezdülései háromszor annyira éreztetik hatásukat.

Nem tartjuk elég sokra a szabadságot, mindent az államtól várunk, a hazugság és önáltatás pedig népi sport - egy amerikai közgazdász szerint Európa ezek miatt került válságba.

Európa nem csak gazdasági, hanem kulturális válságban is van - így összegezhető az amerikai katolikus Acton Institute kutatási igazgatójának, Samuel Greggnek a véleménye. Beszédes, hogy az 1900-as években Európa uralta a világgazdaságot, most pedig a globális gazdaság beteg embere az öreg kontinens.

Gregg előadásának első fele szól a jelenlegi válság gazdasági és kulturális aspektusairól, a második félóra már inkább vallási kérdésekről, illetve az egyházak szerepéről. A közgazdász szerint a jelenlegi európai krízisnek vannak gazdasági okai, de a mély okokat az értékek, a kultúra világában, azaz a fejekben kell keresni.

Lehet vitázni a felelősségről, de egy biztos: a bankok olyanoknak is adtak hitelt, akiknek nem szabadott volna.

Magyarország legnagyobb gazdaságpolitikai problémája a magas devizaadósság, illetve az ebből adódó pénzügyi bizonytalanság. Joggal vetődik fel a kérdés, hogy mi abban a baj, ha egyesek hitelt vesznek fel, illetve miért okoz szinte nemzeti tragédiát, ha ezt nem tudják visszafizetni. A válasz: azért, mert nagyon sokan vannak, a gond pedig az, hogy sokan közülük már a hitelfelvételkor sem voltak hitelképesek (lásd "Gazdasági törvények, jogi szabályozás" című cikkünket a jobb hasábban).

Hiába a "sikeres görög csőd", a befektetők továbbra sem bíznak Görögországban, sőt az új állampapírok hozamai alapján akár újabb csődöt is elképzelhetőnek tartanak.

A görög államcsőd, vagy ha jobban tetszik, a magánbefektetők által elfogadott adósság-átstrukturálás a legkisebb negatív hatást sem gyakorolt a pénzpiacokra. A bankok és biztosítók 50 százalékos veszteséget szenvedtek el az állampapírokon, és megdőlt a "senki sem mehet csődbe az eurózónában" alaptétel is, mégsem volt nyoma sem piaci pániknak, vagy euróesésnek, vagy a spanyol/olasz kötvénypiacok megrendülésének. (Bővebben lásd "Nem bíznak a befektetők a görög kötvényekben" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A politikusok jól láthatóan felkészítették a pénzpiacokat a csődre, a jövőt illetően ugyanakkor egy fontos feladatuk még van: el kell hitetni a befektetőkkel, hogy a görög egyszeri és megismételhetetlen eset volt.

A pénzpiacok - és különösen a kötvénypiacok - alapja ugyanis a bizalom. Ha a befektetők el tudják képzelni, hogy egy nagyobb eurózóna tag is rákényszerítheti a kötvénytulajdonosokat egy 30-40-50 százalékos veszteségleírásra, az alapjaiban rengetheti meg az eurózóna iránti bizalmat.

Ki gondolná, hogy a korai nyugdíjazás amellett hogy az államkasszát is megterheli, még az egészségre is káros?

Gyakran olvashatunk arról, hogy az európai nyugdíjrendszerek komoly bajban vannak, az elöregedő népesség miatt ugyanis jelen formájukban nem fenntarthatók. Megoldásként általában a nyugdíjkorhatár-emelés kerül szóba, amit ugyanakkor a választópolgárok heves ellenállással fogadnak. (Bővebben lásd cikkünket a jobb oldali hasábban)

Egy tanulmány ugyanakkor kimutatta, hogy a későbbi nyugdíjazás egyenesen a választópolgárok érdeke, két okból is. Egyrészt minél többen dolgoznak és minél kevesebben mennek el nyugdíjba, annál több forrás marad a költségvetésben egyéb kiadásokra. Másrészt minél később mennek nyugdíjba a polgárok, annál több megtakarítással rendelkeznek, és ami meglepő, annál jobb egészségi állapotnak örvendenek, azaz a késői nyugdíjazással épphogy növelni tudják várható élettartamukat.

Egy 19. századi magyar jogszabály felmelegítése enyhíthetne a svájci frank miatt szenvedő önkormányzatok bajain.

A magyar önkormányzatok is úsznak az adósságban, egyre komolyabbak a fizetési fesztültségek. Pedig csak egy százéves magyar jogszabályt kellene leporolni (erről szóló cikkünket lásd a jobb hasábban, "Régi-új ötlet az önkormányzatok hosszú lejáratú finanszírozására" címmel).

Magyarországon az önkormányzatok adósságállománya nagyjából 1000-1200 milliárd forint. Azért csak "nagyjából", mert a jelenleg érvényes államszámviteli rendszer nem képes megmondani, hogy pontosan mekkora ez az összeg.

Okos ember a más kárán tanul - tartja az ismert mondás. Nincs ez másként a közgazdaságtanban sem, ahol a gazdaságpolitikusok gyakran akkor cselekszenek a legokosabban, ha egészen egyszerűen körbenéznek, és lemásolják azon országok gazdasági modelljeit, amelyek működnek, és tartózkodnak azoktól, melyek bukáshoz vezettek.

A válság után az vált központi kérdéssé, hogy merre van a kiút, mi lehet a megoldás? Érdemes laza monetáris politikát folytatni, alacsony kamatokat fenntartani és olcsó pénzzel elárasztani a gazdaságot? Megszorítani kell vagy élénkíteni? Le kell-e értékelni a devizát? Nos, Európa a megszorítások útját választotta, ez ugyanakkor több esetben is súlyos áldozatokkal járt. (Bővebben lásd cikkünket a jobb oldali hasábban)

Nem volt ez másként Lettországban sem, ahol az IMF javaslatára a kormány súlyos megszorításokkal válaszolt a válságra. Az elv logikus: csökkenteni kell a béreket, aminek következtében a vállalatok versenyképessége javul, ezáltal növekszik az export és végső soron a gazdaság is növekvő pályára áll.

Az amerikai ingatlanpiaci korrekció olyan jól sikerült, hogy mára az árak visszatértek a "normális" szintre. Európában azonban több országban is súlyos a túlértékeltség, így további esés jöhet.

Ez alapján félő, hogy az érintett európai országokban - spanyol, brit, ír ingatlanpiac - további lakásár-esés következik, ami újabb visszahúzó erőt jelent majd az éppen hogy éledező gazdaságok számára. (Bővebben lásd cikkünket a jobb oldali hasábban)

Megbuktak-e a közgazdászok és megbukott-e a modern közgazdaságtan, miután elmulasztotta előre jelezni a válságot? "Békeidőben", vagy a krízisek alatt érdemes hallgatni a szakértőkre? Ezekre a kérdésekre keresi a választ blogjában Paul Krugman, Nobel-díjas közgazdász.

Nem hibáztathatók a közgazdászok azért, mert nem látták előre a válság kirobbanásának pontos dátumát, vagy mert nem jósolták meg a Lehman Brothers bukását. Azért viszont hibásak, hogy nem figyelmeztettek az egyensúlytalanságokra, például az ingatlanárak elszabadulására, a bankok túlzott spekulációira, vagy a felduzzadt hitelállományok veszélyeire - írja Krugman. (Bővebben lásd "Megbuktak a közgazdászok, megbukott a közgazdaságtan?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A nyugati világ egyik aggasztó problémája az elöregedő népesség. A folyamat számos kérdést felvet, például felborul-e a nyugdíjrendszer, hogyan növelhető a GDP a népességszám csökkenése mellett, ki fogja törleszteni az adósságokat, és végül: visszaveti-e a részvénypiacokat, ha a nyugdíjba vonulók piacra dobják részvényeiket?

Szakemberek az 1990-es évek részvénypiaci szárnyalását - az amerikai Dow Jones részvényindex 2500 pontról 10 000 pontra emelkedett ebben az időszakban - épp azzal magyarázták, hogy a baby boom generáció, azaz a II. világháború utáni időszakban, konkrétan az 1946 és1964 között születettek éppen ebben az időszakban vásároltak nagy mennyiségben részvényeket, takarékoskodva a nyugdíjas évekre (bővebben lásd cikkünket a jobb oldali hasábban).

A pénzügyi válság során az eurózóna megroppant, Japán két évtizede küzd a deflációval és a stagnáló gazdaságával, miközben az Egyesült Államok csupán a rekord összegű ösztönzőcsomagoknak köszönheti növekedését. Jöhet Kína.

A távol-keleti óriásgazdaság azok után, hogy a világ legnagyobb exportőrévé vált, és üldözőbe vette az Egyesült Államokat a világ legnagyobb gazdaságának járó címért, most újabb babérokra tör: a következő években meg kívánja hódítani a nemzetközi pénzpiacokat is (bővebben lásd cikkünket a jobb oldali hasábban).

A kínai jüan az egyetlen a világ hat vezető devizája közül - dollár, euró, jen, font, frank, jüan -, melynek nincs számottevő tartalékdeviza szerepe.

Ezen most szeretne változtatni az ország vezetése, első lépésként pedig bejelentették, hogy a China Development Bank jüan alapú hitel megállapodásokat köt a legnagyobb feltörekvő gazdaságokkal, úgymint Indiával, Brazíliával, Oroszországgal és Dél-Afrikával. Konkrét összegekről még nem esett szó, a nevük elhallgatását kérő érintettek azonban már jelezték, hogy komoly volumenekről és komoly üzletekről lesz szó.

Megmondja, mit csinál, hasznos és megalapozott döntéseket hoz, kiszámítható, nem lop, és nem erőszakos - mi az?

A "jó kormányzás" az utóbbi évek egyik sokat emlegetett szlogenje, az állami működés megújításáról manapság nem lehet anélkül beszélni, hogy egy párszor ne hangozzék el a bűvös szókapcsolat. De mit is jelent a jó kormányzás? Mire kellene ehhez törekedni? (Ezzel kapcsolatban "A jó kormányzás és a közpolitika-alkotás folyamata" című cikkünket lásd a jobb hasábban).

A kormányzás alapesetben két dolgot jelent: azt, hogy miképp hozzuk a döntéseinket, illetve hogy miképp valósítjuk meg azokat. A jó kormányzás ennek megfelelően azt jelenti, hogy mind a döntéshozatal, mind a végrehajtás bizonyos elveknek és gyakorlatoknak megfelel.

A nemzetközi sajtóban szinte divat lett rettegni az iráni olajembargótól. A konfliktus miatt az olaj világpiaci ára elszállhat, a benzinár az egekbe szökhet, a gazdaságok pedig ismét recesszióba zuhanhatnak. Vagy nem?

Jobb félni, mint megijedni, ez kétségtelen, James D. Hamilton, a University of California közgazdász professzora ugyanakkor egy érdekes elemzés kapcsán rámutat, hogy egyelőre semmi okunk a pánikra (bővebben lásd cikkünket a jobb oldali hasábban).

A professzor azt vizsgálta, hogy az amerikai gazdaság hogyan reagált a korábbi olajár-sokkokra, következtetésként pedig arra jutott, hogy a lakosság gyorsan és hatékonyan alkalmazkodik a magasabb benzin- és energiaárakhoz, így a gazdasági katasztrófa még egy hirtelen olajár-robbanás esetén is jó eséllyel elmaradna.

Egy neurológus-bankár szerint 2008 végén és 2009 elején azért estek hatalmasat a világpiacok, mert a traderekben túltengett a kortizol nevű hormon. Épp ekkor szakadt be a forint is, és ekkor kényszerült IMF-hitelre Magyarország a piacok kiszáradása miatt.

John Coates, a Deutsche Bank és a Goldman Sachs egykori vezető tradere szerint a tőzsdei mozgások nem racionális számításokra és közgazdasági igazságokra vezethetőek vissza, hanem - a hormonokra. Gillian Tett, a Financial Times kolumnistája ismertette a bankárból lett neurológus Coates érdekes és szokatlan elméletét, amely szerint a piaci mozgások kiszámíthatatlansága biológiai kérdés, amelyen belül kiemelkedő jelentősége van a kereskedők hormonkilengéseinek.

Coates szerint piaci szempontból az egyik legfontosabb hormon a stresszhormonként ismert kortizol, amely a testünk "küzdj vagy menekülj" reakcióját szabályozza. Veszély esetén, rövid távon a kortizol fontos funkciót lát el, erősíti ugyanis a védekezési ösztönt. Az azonban már bajos, ha a kortizol a folyamatos stressz miatt magas szinte áll be - a következmény ebben az esetben ugyanis irracionális kockázatkerülés és indokolatlan pesszimizmus lehet.

A cambridge-i professzor szerint épp ezt az utóbbi tünetegyüttest lehetett megfigyelni 2008 végén és 2009 elején, amikor a piacok világszerte beszakadtak - Magyarországon ekkor zuhant be a forint (a 2008 közepe és 2009 tavasza közötti árfolyamkülönbség 80 forint volt az euró viszonylatában), és ekkor száradtak ki annyira a pénzügyi piacok, köztük a magyar állampapírpiac, hogy az ország majdnem csődbe ment, és IMF-csomagra szorult. Az ok eszerint tehát nem más volt, mint hogy a traderek testében túl magas szintre állt be a kortizol, ami így megakadályozta őket a racionális döntéshozatalban.

A fejlett gazdaságokban a II. világháború óta nem voltak olyan magas szinten az államadósságok, mint most. Az adóssághegyet le kell építeni, ez nem is kérdés, az ugyanakkor nem egyértelmű, hogy ennek mely módját választják az államok.

Több lehetséges út is kínálkozik ugyanis: csődbe lehet menni (ez a görög út), tartós megszorításokkal lehet operálni (ez a magyar út), tartósan magas gazdasági növekedéssel ki lehet nőni az adósságot vagy épp egyszeri hirtelen leértékelést és inflációt lehet bejelenteni (bővebben lásd cikkünket a jobb oldali hasábban).

Van azonban egy ötödik módja is az adósságok leépítésének, ez pedig a pénzügyi elnyomás - financial repression -, melynek lényege, hogy az infláció éveken/évtizedeken keresztül magasabb a bankbetétek és állampapírok kamatánál, aminek köszönhetően a megtakarítók reálértékben folyamatosan veszteséget szenvednek el.

A hazai termelők és cégek előnyben részesítése akkor sem lesz "korszerűbb", ha európai szintre emelik.

A közpénzügyekkel kapcsolatos legérdekesebb felvetések mostanában az elnökválasztásra készülő Franciaországból érkeznek. A külföldön adózók másodszori megadóztatásának ötlete mellett Nicolas Sarkozy amerikai példára felvetette egy "Buy European Act" elfogadását.

Érdekes párhuzamba állítani az elnöki felvetéssel a kereskedelem-gazdaságtan egyik nagy francia professzorának, Patrick Messerlinnek friss tanulmányát, amely épp nem a protekcionizmus, hanem a kereskedelemi és egyéb korlátok lebontása mellett érvel (lásd cikkünket a jobb hasábban).

Az adózási okokból külföldre települők megadóztatását vetette fel Sarkozy. Erkölcsi alapot könnyű találni.

Franciaországban magasabb sebességbe kapcsolt az elnökválasztási kampány. Nicolas Sarkozy jelenlegi elnök lemaradásban volt, így nem meglepő, hogy erős kijelentésekkel és programpontokkal állt elő. Ezek egyike volt, hogy le kell csapni a vagyonukat adózási okokból külföldre menekítő franciákra - akár az állampolgárságuk elvételének belengetésével is.

Sarkozy szerint az nem járja, hogy egyesek nem adóznak rendesen, így az állampolgárságot és az adózást össze kell kötni. A felvetés a következő: az a francia, aki külföldön adózik, adóbevallást köteles készíteni a francia hatóságoknak, és amennyiben külföldön fizetett adója elmarad attól, amit otthon kellett volna fizetnie, a különbséget be kell fizetnie a francia adóhivatalnak. A lépés azokra nem vonatkozna, akik munkájuk miatt külföldön élnek (kétmillió ilyen francia van), de így is nagy volt a bejelentés visszhangja.

A magyar felsőoktatás átalakításánál az is legyen fontos, hogy tudnak-e eleget a végzett hallgatók. Ha pedig nem, miért nem?

A magyar felsőoktatási rendszer a tapasztalatok szerint drága, fenntarthatatlan, és ami mindennél szomorúbb: olyan végzett hallgatókat bocsát ki, akik sokszor nem állják meg a helyüket a munkaerőpiacon. Vagyis az oktatás minősége nem elég jó (erről lásd a "Valóban csak a pénz számít a felsőoktatásban?" című cikkünket a jobb hasábban).

A válságok minden esetben megújulást hoznak, de kérdéses, hogy ezek a változások jó vagy rossz irányba mutatnak. Európa a megszorítások korát éli, a "szorítsunk meg minden áron" irányvonal azonban hosszú távon káros. Ez a megállapítás Magyarország számára is figyelmeztető lehet.

2011 decemberében az európai vezetők megegyeztek arról, hogy megerősítik/megszigorítják a költségvetési hiányokra és államadósságokra vonatkozó eddigi szabályokat, azaz a Stabilitási és Növekedési Paktum már jól ismert, 3 százalékos deficitre és 60 százalékos GDP-arányos adósságra vonatkozó rendelkezéseit (bővebben lásd "Érdemes szigorítani a Stabilitási és Növekedési Paktumot? " című cikkünket a jobb oldali hasábban).

Az elv érthető, szigorú szabályokkal meg kell kötni a gyakran felelőtlenül költekező politikusok kezét, hogy a jövőben ne alakulhassanak ki olyan súlyos válságok, mint a mostani.

A rendszerváltozás óta milliókkal csökkent a magyar haszonállatok száma, és töredékére esett vissza a növénytermesztés is. Az agrárium tavaly még így is képes volt lendületet adni a magyar gazdasági növekedésnek, de a kilátások nem fényesek.

Tavaly az 1,4 százalékos gazdasági növekedésből 0,9 százalékot az agrárium "hozott", azaz a mezőgazdaság húzta Magyarország szekerét. Ha csak ezt néznénk, akkor azt gondolhatnánk, hogy a magyar gazdaság sikerágazatáról beszélünk, erről azonban sajnos szó sincs.

A tavalyi számok szépek, de a magyar rögvalóság ennél jóval borúsabb. Elég csak abba belegondolni, hogy a magyar mezőgazdaság termelése az elmúlt 25-30 évben töredékére esett. Például búzából alig több mint felét takarítottuk be 2010-ben, mint 1985-ben (bővebben lásd "A leépített és leépült magyar húzóágazat" című cikkünket a jobb oldali hasábban).

A gyümölcs- és zöldségtermelés ugyanezen idő alatt felére, a cukorrépa termelés ötödére esett, miközben a szarvasmarha- és sertés állomány 40 százalékára zsugorodott. 1985-ben ötmillióval több sertés volt Magyarországon, mint ma, és egymillióval nagyobb volt a szarvasmarha-állomány is.

Csak az első milliót nehéz megszerezni - tartja az ismert mondás, ami arra utal, hogy a gazdagok idővel még gazdagabbak lesznek. Ez a tendencia tökéletesen igaz az Egyesült Államokra, ahol a társadalom leggazdagabb 1 százaléka tette zsebre a teljes amerikai lakosság reáljövedelem növekményének több mint 90 (!) százalékát.

2010-ben az amerikai lakosság átlagos reáljövedelme 2,3 százalékkal nőtt. Ezen belül a társadalom leggazdagabb 1 százalékának reáljövedelme 11,6 százalékkal ugrott meg, miközben a "maradék" 99 százalék jövedelme mindössze átlag 0,2 százalékkal gyarapodott (a témáról bővebben lásd cikkünket a jobb oldali hasábban).

A növekmény jelentős részét - egészen pontosan 93 százalékát - tehát a gazdagok tették zsebre, nem is csoda, hogy az amerikai társadalmon belül érezhető a gazdagok iránti ellenszenv erősödése. Az sem meglepő ezek alapján, hogy a kongresszusi viták egyik legnagyobb port kavaró eleme éppen a gazdagok adókedvezményeihez kötődött, az Obama-adminisztráció ugyanis igyekszik enyhíteni a társadalmi egyenlőtlenségeken, míg az ellentábor ragaszkodik a gazdagok számára még a Bush-kormány hivatali ideje alatt megítélt kedvezményekhez.

Minden tizedik magyar tartós fogyatékkal vagy betegséggel él, és mint ilyen gyakorlatilag semmi esélye munkát találni. Pedig enélkül nem nagyon van kiút a válságból.

Magyarországon a rendszerváltozás idején az állások tömeges megszüntetésekor egyfajta társadalmi konszenzus alakult ki azzal kapcsolatban, hogy aki elvesztette a munkáját és nincs sok esélye máshol elhelyezkedni, azt leszázalékolta az orvos. A meg nem erősített legendák szerint a társadalmi, politikai, gazdasági váltásba valóban belerokkant tömegeken felül ez is szerepet játszott abban, hogy a sok százezer rokkantnyugdíjas országa lettünk (lásd erről szóló "Rokkantság, munkanélküliség, foglalkoztatás" című írásunkat a jobb hasábban).

Több mint két évtizeddel vagyunk a rendszerváltás után, a helyzet azonban még mindig elkeserítő: vagy azért, mert nagyon rossz a lakosság fizikai-mentális állapota, vagy azért, mert még mindig sokan így reagálnak (reagálhatnak) az állástalanságra.

Rafinált átutalások, a szabályok eltéréseinek kihasználása, fiktív cégek létrehozása teszi lehetővé, hogy a nagy cégek a kelleténél kevesebbet fizessenek a közösbe.

A pénzügyek globalizáltak, a hatóságok nem - talán ez a jelen kor egyik legnagyobb kihívása szabályozási szempontból, az adóelkerülés ugyanis ma már szinte alapelvárás egy nemzetközi szinten működő cég vezetésével kapcsolatban.

Az közszájon forog, hogy a nagy cégek "kiviszik a pénzt", hogy ne adózzanak, de hogy ezt miképp teszik, azzal kapcsolatban már viszonylag nagy a homály. Milyen interakció van a nemzeti adórendszerek között? Ennek a kereskedelem és a beruházás-ösztönzés szempontjából is nagy a jelentősége, de ezen felül fontos azért is, hogy el lehessen kerülni a jövedelmek adózásból való kibújását (lásd erről szóló cikkünket a jobb hasábban).

Ha a jelenlegi kerékvágásban haladnak tovább az események, akkor Kína 2021-ben átveheti a világ legnagyobb gazdaságának járó kitüntető címet az Egyesült Államoktól. Kérdés, hogy vajon kitart-e a komoly egyensúlytalanságokkal küzdő ázsiai gazdaság lendülete?

A kínai gazdaság az elmúlt tíz évben átlagosan évi 10 (!) százalékkal bővült, amely tempó Magyarországról nézve hihetetlennek tűnik. A kínai modell sikere elsősorban az erősen központosított gazdaságpolitikának köszönhető, az állam egész iparágak jövőjéről dönt, sőt még a bankoknak is megmondja, hogy kinek és milyen összegben nyújthatnak hiteleket (bővebben lásd cikkünket a jobb hasábban).

Az I. világháború előtt még politikailag súlytalan Egyesült Államok többek között azzal alapozta meg felemelkedését, hogy finanszírozta a háborúban álló Európa adósságait. A feltörekvő országok előtt most megnyílhat ugyanez az esély: ha az eurózóna megmentésében részt vennének, az ugrásszerűen növelhetné politikai és gazdasági befolyásukat.

Egy mondás szerint egy országot két módon lehet térdre kényszeríteni: karddal vagy adóssággal. Utóbbi Európát a szakadék szélére sodorta, és könnyen elképzelhető, hogy aki a túléléshez szükséges pénzt adja, az szabja majd a feltételeket a soron következő évtizedekben (bővebben lásd "Feltörekvő országok: az IMF feltőkésítése lehet az ugródeszka" című cikkünket a jobb hasábban).

Ha valóban segíteni akarunk a szegényeken, akkor tiszta vizet és szúnyoghálót adjunk, és felejtsük el a laptopokat és a fair-trade kávét.

Nem csak gazdasági, hanem társadalmi szinten is globalizálódott a világ. Az Északi félteke tehetős polgárai szívesen adakoznak a szenvedő Délnek, természetesen az a legjobb, ha ehhez nem kell különösképp módosítani a mindennapi szokásaikon.

A szegények megsegítésére manapság számos lehetőség kínálkozik, már csak az a kérdés, hogy vajon melyik a leghatékonyabb, a legeredményesebb és a leghasznosabb. Úgy fest, hogy bizonyosan nem a fair-trade kávé szürcsölgetése, és nem is a szegény gyerekek laptoppal való ellátása (erről szóló cikkünket lásd a jobb hasábban).

A híradásokban gyakran hallhatjuk, hogy a forintgyengülés "jó", mert serkenti az exportot, ezáltal lökést ad a vállalati szektornak és növeli a foglalkoztatottságot. Másfelől viszont "rossz", mert a devizahiteleken veszteség képződik, ami a gazdaság szinte minden szereplőjének plusz kiadást jelent. Kérdés: akkor most a gyengülő, vagy az erősödő forint az érdekünk?

Az 1929-33-as gazdasági válságból az Egyesült Államok többek között a dollár leértékelésével tudott kikászálódni. A nemzeti deviza leértékelésének köszönhetően (1) sikerült kilépni a deflációs spirálból, (2) a kialakuló inflációnak köszönhetően csökkentek a reálbérek, ezáltal javult a vállalatok versenyképessége és nőtt az export, végül (3) az adósságok reálértéke is csökkent.

Mindez csupa pozitívum, nem csoda, hogy a gazdasági válságokat követően általában a kormányok üdvözlik a deviza leértékelődését. (A témáról bővebben lásd "Devalváció: egy lehetséges út válságok után" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Nagyon nem mindegy, melyik közgazdász-csapatnak hisznek a politikusok, a javasolt kúrák ugyanis teljesen eltérnek egymástól, és mindenki csak tippelhet, melyik a helyes.

A közgazdászok mindig hajlamosak voltak egymás tantételeit totális tévedésnek minősíteni, de olyat már rég lehetett látni, amit manapság. A világ nagy gazdasági centrumai ugyanis mind évtizedek óta nem tapasztalt nehézségekkel állnak szemben, a szakértők pedig egymással teljesen ellentétes recepteket javasolnak ezek leküzdésére (ezzel kapcsolatos cikkünket lásd a jobb hasábban).

Olyan kardinális kérdésekben nincs egyetértés, mint hogy megszorítani, vagy épp ellenkezőleg, élénkíteni kell a kormányoknak? Hogy meddig maradjanak fenn az alacsony alapkamatok? Hogy érdemes-e együtt tartani az eurózónát, vagy sem? Vagy egy nagyon konkrét esetet kiemelve: hogy Görögországnak maradnia kell-e az eurótérségben, vagy elhagynia azt?