Pénzügyi Szemle online blog

A Valutaalap hitelmegállapodásai nem mentesek a politikai és gazdasági érdekektől.

A krízis 2007-es kirobbanását követően a Valutaalap egyre aktívabb szerepet vállalt a válságkezelésben, a görög, portugál vagy ír mentőcsomagok finanszírozása mellett többek között segítséget nyújtott Magyarországnak, Romániának, Izlandnak, vagy épp Ukrajnának. Az elmúlt öt évben a Valutaalap több mint 300 milliárd dollárnyi hitelt hagyott jóvá a tagországoknak, amely summával komoly szerepet játszott a válsághullámok csillapításában. (Bővebben lásd "IMF: hitelezés politikai érdekek mentén?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A szervezet válságkezelése a korábbi gyakorlattól eltérően már nem csupán a rövid távú pénzügyi segítségre korlátozódott, az IMF mind a hitelkonstrukciók, mind a pénzügyi tűzerő tekintetében előrelépett.

A június 28-29-ei EU-csúcs előtti hetekben valóságos európai népharag zúdult a németekre, mondván pont ők vétóznak meg minden mentőakciót, pont ők, akik a legnagyobb haszonélvezői az eurózónának és az eurónak. De vajon tényleg a németek húzták a legnagyobb hasznot az euróból?

Kétségtelen, hogy Németország a legnagyobb exportőr az öreg kontinensen, mint ahogyan az is, hogy a német kivitel 1998 és 2011 között 117 százalékkal bővült. Nem kérdés, hogy az exportnak jót tesz a közös belső piac és a közös deviza, mint ahogyan az sem, hogy az elmúlt évtizedben a német márka vélhetően jobban felértékelődött volna, mint tette azt az euró, ez a felértékelődés pedig visszavethette volna a német kivitelt. (Bővebben lásd "Valóban Németország az euró legnagyobb nyertese?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A németek ugyanakkor azzal védekeznek, hogy bár az export valóban szépen bővült, a teljes gazdasági növekedés a vizsgált időszakban elmaradt az európai átlagtól. Hogyan nevezhetnénk Németországot az euró legnagyobb haszonélvezőjének, ha az 1998 és 2011 között átlagos GDP-növekedés mindössze 1,4 százalékos volt, szemben például a francia 1,7 százalékkal, vagy a 2,0 százalékos hollanddal, esetleg a teljes eurózónára számolt 1,6 százalékos átlaggal - így védekeznek a németek…

A sorsdöntő(nek gondolt) EU-csúcs előtt az aggódó tekintetek Európára szegeződnek, érdemes ugyanakkor fél szemmel az óceán túlpartjára tekinteni, ahol az Egyesült Államok hasonlóan súlyos kérdések megvitatására készül. A tét 800 milliárd dollár.

A tengerentúlon ugyanis év végén lejárnak a Bush-adminisztráció által elindított adókedvezmények, továbbá a kormányzat a 2011. júliusi adósságplafon-emelésért "cserébe" automatikus kiadáscsökkentésre kényszerül. (Bővebben lásd "USA: hamarosan jöhetnek a megszorítások" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Összességében 2013-ban megközelítőleg 800 milliárd dolláros - 180 ezer milliárd forint - megszorítás válik esedékessé, ami a GDP mintegy 5 százalékára rúg. Ez a summa bőven meghaladja azt az értéket, amiről az európaiak évek óta vitáznak, ami különösen így, az elnökválasztás előtt néhány hónappal teszi igazán pikánssá a tengerentúli helyzetet.

Brüsszelben elkészült a nagy kilábalási terv, ami ugyan még nem Európai Egyesült Államok, de a németeknek így is sok lehet.

Már reggel olvasni lehetett a nagyobb nyugat-európai lapokban, azóta pedig a brüsszeli Európai Tanács honlapján is elérhetővé vált az az euró- és EU-mentő terv, amit Herman Van Rompuy, a Tanács elnöke jegyez (a tervezet elérhető a jobb oldali hasábban).

A tervezet szerint a jövő Európája négy pillérre épül majd, melyek a következők:

(1) integrált pénzügyi keret (integrated financial framework), ami gyakorlatilag a magyarra amúgy tévesen és félrevezetően bankunióként fordított rendszert és mechanizmust jelenti;

Soros György szerint a június 28-29-re tervezett EU-csúcs az utolsó esély arra, hogy Európa vezetői megmentsék az eurózónát. A kulcs a németek kezében van.

A milliárdos befektető szerint az EU-csúcson a politikusoknak a már jól ismert politikai -, fiskális - és bankunió vázát kell megalkotniuk, amely eléggé hiteles és kivitelezhető ahhoz, hogy a pénzpiacok bizalmát elnyerje.

Félreértés ne essék, egy működőképes Európai Egyesült Államok megalkotása nem mehet végbe egyetlen EU-csúcson, a fő csapásirány és a tagországok - elsősorban Németország - elkötelezettsége azonban első lépésként elegendő lehet. (Bővebben lásd "Így menthető meg az eurózóna" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Sehol sincs megírva, hogy a világgazdaságnak mindig fölfelé kell tartania. Vannak hosszú, akár évtizedekig is elnyúló, lecsúszást hozó időszakok is.

A világ tele van problémákkal, és amint az egyik megoldódik, rögtön előtérbe kerül a következő. A gazdaságpolitikusoknak az elmúlt öt évben szinte minden hónapra jutott egy-egy évtizedek óta nem látott válsághelyzet, amin úrrá kellett lenni.

Ezek során a pénzügyi szaksajtó azt találgatta, hogy ezúttal épp mi lehet a megoldás, vannak azonban olyan időszakok, mikor egészen egyszerűen nincs megoldás, vagy ha van is, az bizonyos okokból megvalósíthatatlan. (Bővebben lásd "Van kiút a válságból?" című cikkünket a jobb oldali hasában)

Szülőnek lenni megfizethetetlen, a gyermeknevelés ugyanakkor drága mulatság: az Egyesült Államokban egy gyermek felnevelése forintban számolva ma több mint 50 millió forintba kerül!

Az amerikai Mezőgazdasági Minisztérium kiszámolta - hogy miért pont ők, azt ne kérdezzék -, hogy míg 1960-ban egy gyermek "költségei" 191 ezer dollárra rúgtak, addig 2011-ben ez a summa már 235 ezer dollár volt. A számítás során inflációval korrigáltak, azaz 2011-es árszínvonalon számoltak. (Bővebben lásd "Drága mulatság a gyermeknevelés" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Gyermeknevelés költségeinek változása

A költségek között szerepel étel, ital, ruha, szállás, oktatás, orvos, bébiszitter, utazás, és minden egyéb tétel, egyszóval minden, kivéve a felsőoktatás költségeit.

Több bölcsi és a kötelező részmunkaidő kellene a nyugdíjsikerhez.

A gyermekneveléssel korrigált nyugdíjrendszer sikeressége szempontjából kiemelkedő jelentősége van annak, hogy vajon sikerül-e a nőknek munkát és gyermekvállalást összehangolni. (Erről lásd "Újra a nyugdíjreformról: félreértések és kényes kérdések" című cikkünket a jobb oldali hasábban.)

A cél, hogy ne kelljen huszon- vagy harmincévesen választani a gyermek és a karrier között. Ezt a luxust ugyanis nem engedheti meg magának a centrumhoz egyelőre csak konvergáló Magyarország. Nekünk úgy van szükségünk gyermekekre, hogy a szülő nők munkájáról nem tudunk lemondani.

Kényszerszinglik és meddőség - két eset, amit az új nyugdíjrendszernek biztos kezelni kellene.

A gyermekneveléssel korrigált nyugdíjpontrendszer legkritikusabb etikai kérdése a gyermeket nem saját jó szántukból nem vállalók esete. Ha ugyanis a felnevelt gyermekek számától, illetve iskoláztatásától függ a nyugdíj összege, akkor nyugellátás nélkül maradhatnak, akik szeretnének ugyan, de valamiért nincs gyermekük. (Erről lásd "Újra a nyugdíjreformról: félreértések és kényes kérdések" című cikkünket a jobb oldali hasábban.)

Vagy azért, mert nincs párjuk, egyedül pedig nem vállalnak gyermeket, vagy pedig azért, mert biológiai okok miatt nem is lehet gyermekük. Teljesen jogos az a felvetés, hogy ezeket az embereket nem lehet etikailag egy csoportba sorolni azokkal, akik nem szeretnének gyermeket, és a szingli életmódban hisznek.

A distinkció tehát jogos, de nyugdíjszempontból nem releváns. Egyszerűen azért, mert mindegy milyen okból, de nem kellett költeniük a gyerekeikre. Vagyis feltételezhető, hogy jövedelmük nagyobb részét tehetik félre, mint gyermekes társaik, így magánúton nagyobb tartalékot képezhetnek idősebb éveikre.

Ha nem dolgoznak elegen, minden nyugdíjrendszer halálra van ítélve. De az idő sürget.

A nyugdíjrendszert át kell alakítani, jelenlegi formájában ugyanis nem fenntartható, és belátható időn belül az egyik legnagyobb nemzetgazdasági, szociális és politikai kihívást fogja jelenteni Magyarországon. Mivel az ország demográfiai válságban is van, így érdemes az átalakítást úgy megtenni, hogy lehetőleg a gyermekvállalást is elősegítse (részletek itt).

Az egyik neuralgikus pont a munka kérdése. Vagyis mi van, ha nincs az országban elég munkalehetőség, és sokan nem tudnak járulékot fizetni? Hogyan várható el, hogy valaki több gyermeket is vállaljon (amire a demográfiai katasztrófa elkerüléséhez szükség lenne), ha nem tud elhelyezkedni? Felelősen gondolkodó szülő vállal-e gyermeket, gyermekeket, ha nem tudja, miből neveli majd fel őket? Mi az etikus magatartás, ha egy anya nem látja biztosítottnak gyermeke jövőjét? (Erről lásd cikkünket "Újra a nyugdíjreformról: félreértések és kényes kérdések" címmel a jobb oldali hasábban.)

Súlyos kritikával illette a brüsszeli, berlini és frankfurti gazdaságpolitikusokat (bürokratákat) Paul Krugman, a Nobel-díjas közgazdász szerint ők voltak azok, akik mély válságba taszították a görögöket.

Krugman szerint bár az USA gazdasági rendszere távolról sem tökéletes, azért tud viszonylag zavartalanul működni, mert a tengerentúlon egy erős központi kormányzat őrködik, amely gondolkodás nélkül segítségére siet a bajba jutott tagállamoknak - Florida, Texas államok pénzügyi kimentését hozza fel példának a közgazdász.

Ezzel szemben az európai monetáris unióban nincs központi irányítás, a tagállamok vezetői egyéni érdekeik mentén igyekeznek hol erre, hol arra tolni Európa szekerét. (Bővebben lásd "A német arrogancia okozta Görögország válságát" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A várakozások szerint az új kormány jelentős könnyítéseket lesz képes kiharcolni az elmúlt hetek eseményeitől "megijedt" EU/IMF-nél.

Alig ért véget a hétvégi görög választás, a közgazdászok máris azt találgatják, hogy az EU-párti erők győzelme hogyan befolyásolhatja a hellén gazdaság kilátásait. A várakozás az, hogy az új kormány akár heteken belül két fontos megállapodást köthet az Európai Unió és az IMF illetékeseivel: az egyik a görög mentőcsomag pénzügyi feltételeinek újratárgyalása/könnyítése, a másik pedig egy munkahelyteremtő- és gazdaságélénkítő csomag felállítása. (Bővebben lásd "Lassan vége a görögök vesszőfutásának?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A görögök az elmúlt öt év recessziója és folyamatos megszorítása után eljutottak arra a pontra, ahol további nadrágszíj-húzást már nem visel el a lakosság, ez világosan látszott az elmúlt hetek történéseiből. Erre ugyanakkor talán már nincs is szükség, a költségvetés kamatkiadások nélkül számított egyenlege ugyanis - mint arra hétvégi írásában Shahin Vallée, a brüsszeli Bruegel kutatóintézet szakembere rámutat - idén év végére pluszba fordulhat, és 2013-ban már stabil többletet mutathat.

Félő, hogy az eurózóna bankrendszerének megroppanását Magyarország az első sorból nézné végig.

Ha ez eurózóna bankválsága súlyosbodik, netán leáll a bankközi pénzpiac és az intézmények visszafogják a hitelezést, az a nyugat-európai országok mellett Kelet-Európát is súlyosan érintené, tekintettel arra, hogy a régió pénzügyi rendszerét a nyugati bankok leányvállalatai dominálják. Ebben az esetben a kelet-európai bankok is elzárnák az éppen csöpögő pénzcsapokat, ez pedig újabb válsághullámot, visszaeső hitelezést és akár újabb recessziót is jelenthetne.

Az IMF elemzése szerint a régióban jellemzően 60-80 százalék a külföldi bankok piaci részesedése, ami komoly kockázatot jelent abban az esetben, ha az eurózóna bankválsága elmélyül. (Bővebben lásd "Mit tehet Kelet-Európa, ha megroppan az eurózóna bankrendszere?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A megszorításoknál a lényeg az, hogy a fájó lépéseket hirtelen és egyszerre kell megtenni, továbbá az, hogy az adott nép kellően "békés" legyen ahhoz, hogy elviselje az akár 20-30-40 százalékos fizetéscsökkenést.

Nagyon sokan, nagyon sokat vitáztak már arról, hogy a válság alatt mi lehet a jó megoldás. Vannak, akik a deviza leértékelésére esküsznek, megint mások megszorítanak, válságadókat vezetnek be, pénzt nyomtatnak, vagy épp kamatot csökkentenek, és vannak akik mindemellett még tüntetnek és gyújtogatnak is.

Ugyanaz a megoldás az egyik országban sikersztorival végződik, miközben egy másikban csúfos kudarccal zárul. Talán ez a legfőbb tanulsága Dani Rodrik, a Harvard professzorának Lettországban lett látogatásának, mármint az, hogy a válságkezelő intézkedéseket az adott nemzetre és a nemzet habitusára kell szabni. (Dani Rodrik beszámolójáról bővebben lásd "Lettország: siker vagy kudarc?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Miért van az, hogy a spanyol bank- és adósságválságról szóló hírek megtöltik a pénzügyi sajtót, a GDP arányában háromszor akkora japán államadósságról szinte azonban szó sem esik?

Spanyolország, az eurózóna soron következő dominójaként egyszerre küzd súlyos bank- és államadósság válsággal. A GDP-arányos adósságszint idén év végére 80 százalék fölé szökhet, ami a jelenlegi kamatszintek mellett lassan a finanszírozhatatlan kategóriába esik - a spanyol pénzügyminiszter a napokban nyilatkozta, hogy a magas állampapír hozamok miatt az ország gyakorlatilag kiszorult az állampapírpiacról.

Ezzel szemben Japán, melynek adósságrátája bőven 200 százalék feletti, vígan finanszírozza magát, többnyire kevesebb, mint 1 százalékon. (Bővebben lásd "Miért nincs szó japán adósságválságról?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Ne örüljünk az új történelmi párhuzamoknak, semmi jóra nem számíthatunk.

Egyre gyakrabban merül fel, hogy az egységes EU előfutárának nem a Londontól egészen a mai Isztanbulig tartó Római Birodalmat kell tekinteni, hanem Nagy Károly középkori frank birodalmát. Legutóbb a Financial Times szerkesztője, Tony Barber járta körül ezt a kérdést (lásd cikkét "Az EU mint a frank birodalom örököse" címen a jobb oldali hasábban).

Hitler hatalomra jutására kellene a németeknek emlékeznie, nem az inflációra.

Minden ország közül épp Németország az, amelyiknek nem sikerült tanulnia a történelemből. Az inflációtól való félelem jegyében a németek nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a hiperinflációt hozó 1923-as esztendőnek, mint a demokrácia halálát jelentő 1933-as évnek.

Jobban tennék, ha felidéznék, hogy miképp vezetett a demokrácia összeomlásához mind a saját országukban, mind pedig Európa nagy részében az 1933-et két évvel megelőző bankválság - fogalmaz a jelenlegi krízissel kapcsolatos írásában Niall Ferguson történész és Nouriel Roubini közgazdász. (Bővebben lásd "Németország és a történelmi tapasztalat" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Európának el kell mozdulnia a mélyebb integráció, első lépésben pedig a bankunió felé, különben a fizetési övezetnek befellegzett.

A 100 milliárd eurós spanyol mentőcsomag bejelentését követő első tőzsdei napon, azaz hétfőn zuhantak az árfolyamok, a pénzügyi szaksajtó címlapjain pedig szinte azonnal megjelentek az Olaszországért és az euróért aggódó szalagcímek. Nagyon úgy fest, hogy ezek az átmeneti szükségmegoldások csupán csak arra elegendők, hogy néhány napos/perces megnyugvást hozzanak, a tartós javuláshoz azonban kevesek. (Bővebben lásd "A bankok menthetik meg az eurót?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Világosan látszik a pénzpiacok ítélete: ennél több kell, valami mélyebb, átfogóbb. A közgazdászok szerint ez a valami első lépésben egy bankunió, majd pedig a fiskális és politikai uniónak kell következnie.

Évek óta tart a közgazdasági vita az Egyesült Államok és Európa (pontosabban a németek) között a helyes válságkezelésről, előbbi tábor a válság alatti élénkítést, utóbbi a megszorítások politikáját tűzte zászlajára. Elképzelhető ugyanakkor, hogy mindenki téved?

Kenneth Rogoff, a Harvard University professzora igyekszik igazságot tenni, a szomorú következtetése azonban az, hogy továbbra sincs közgazdasági ingyen ebéd, és a múlt adósságaiért valakinek valamikor így vagy úgy, de fizetnie kell. (Bővebben lásd "Adósságválságok és az eurókrízis" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Az eurózónában gőzerővel folyik a megszorítás, aminek rövid távú negatív hatásai szembetűnőek, elég csak a rekordokat döntő munkanélküliségre, az ismét recesszióba süllyedő gazdaságokra, vagy az egymás után elbukó kormányokra és tüntetésekre gondolni.

Nem a költségvetéssel van az igazi baj, hanem azzal, hogy túl sokat építkeztek a spanyolok.

Spanyolország 100 milliárd eurós segélycsomagot kért az Európai Uniótól. A híradásokból az kiderül, hogy a bankszektor került bajba (megint), és oda kell a pénz, de vajon mik a valódi, mély okai a spanyol krízisnek? (Az erről szóló "Mi a baj Spanyolországgal" című elemzést lásd a jobb hasábban.)

Az elmúlt bő három évtized a gazdagoké és a nagytőkéseké volt az Egyesült Államokban, ami a jelek szerint a szakszervezetek gyengülésével volt összefüggésben.

Korábbi posztjainkban már beszámoltunk néhány érdekességről az amerikai munkaerőpiac kapcsán, például hogy 2010-ben a társadalom leggazdagabb 1 százaléka tette zsebre a teljes amerikai lakosság reáljövedelem növekményének több mint 90 (!) százalékát, továbbá hogy az elmúlt negyven évben a minimálbér reálértékben csökkent, miközben a termelékenység korábban soha nem látott sebességgel emelkedett. (A témáról bővebben lásd cikkünket a jobb oldali hasábban)

Most egy újabb tanulságos ábrát mutatunk be, melynek tanulsága az, hogy a szakszervezetek számának és erejének csökkenése kéz a kézben jár a jövedelmi egyenlőtlenségek növekedésével.

A grafikonon kékkel a szakszervezeti tagok aránya látható, a piros vonal pedig azt mutatja, hogy a társadalom leggazdagabb 10 százaléka az összes jövedelem hány százalékát teszi zsebre. Jelenleg a gazdagok a jövedelmek közel felét szerzik meg, miközben a szakszervezetek ereje közel 80 éves mélypontra csökkent.

A befektetők már 0 százalékos kamatok mellett is odaadják a pénzüket, annyira rettegnek a jövőtől. Elképzelhető, hogy túlaggódják magukat, vagy tényleg ekkora a baj?

Az elmúlt hetekben a részvénypiacok zuhantak, a spanyol és olasz állampapírok árfolyama lesiklópályára állt, miközben a biztonságos menedéknek tartott német és amerikai állampapírokba valósággal ömlött a menedék után kutató pénz. A német államnak a befektetők már negatív (!) kamat mellett is odaadták a pénzüket, miközben a dollárban jegyzett, inflációhoz kötött ötéves állampapír hozama infláció mínusz 1 százalékra süllyedt (azaz a papír az előző évi pénzromlási ütemnél 1 százalékkal kevesebb kamatot fizet). (Bővebben lásd "Miért adjuk oda a pénzünket nulla százalékon?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Eközben például az S&P 500 amerikai részvényindex vállalatai átlagosan évi 7 százalékos nyereségrátával működnek, ami első ránézésre igen vonzónak tűnik a 0 százalékos állampapírhozamokhoz képest. Kérdés, hogy a befektetők vajon miért nem veszik ki a pénzüket az állampapírból, és vállalnak kockázatot a részvényvásárlással?

Nagy a baj, ha csak a közös költségvetésben bízhatunk, mert annak realitása egy szál se.

Közös költségvetés, közös kötvénykibocsátás, európai adó, politikai és fiskális unió - a közgazdász-szakértők nagy részének véleménye szerint egyedül az integráció mélyítése lehet a megoldás Európa és az eurózóna bajaira. Na, de vajon ugyanezt gondolják-e az európai választók is, akik végső soron dönteni fognak?

Lehet, hogy teljesen irreális elvi megoldásokon agyalunk már hónapok, sőt évek óta? (Erről szóló, "A válságból kivezető zsákutca" című cikkünket a jobb oldali hasábban találja.)

Európa öt éve súlyos válsággal küzd, így nem csoda, ha gyakran találkozunk a "mikor lesz már ennek vége" kezdetű kérdéssel. Egy szomorú tanulsággal bíró tanulmány ugyanakkor rámutat, hogy valószínűleg még sokára.

A Harvard és az NBER kutatóintézet szakemberei (bővebben lásd "Adósságválságok és az eurókrízis" című cikkünket a jobb oldali hasában) megvizsgálták az elmúlt 200 év adósságválságait, hasonlóságok után kutatva a jelen helyzettel. A fejlett világ gazdaságait vizsgálva összesen 26 esetben került sor elhúzódó adósságkrízisre - a tartósan 90 százalék fölötti államadósságokat keresték a szakemberek -, amely időszakok átlagos hossza 23 év volt!

Azaz, ha az elmúlt 200 évben egy fejlett gazdaság államadóssága 90 százalék fölé szökött, akkor átlagosan 23 évnyi kiemelkedően magas adóssággal, lassú gazdasági növekedéssel és válságokkal terhes időszak következett. Az esetek többségében államcsődre, avagy az adósságok átstrukturálására is sor került.

A "problémás" eurózóna tagországokkal kapcsolatban szinte kivétel nélkül negatív kommenteket olvashatunk, melyek gyakran elkerülhetetlen összeomlást jósolnak. Egy kivétel akad, Írország.

Az ír gazdasággal kapcsolatban még a pletyka szintjén sem merült fel sem az adósság átstrukturálása, sem a kilépés, sem a további mentőakciók szükségessége. A szigetország számára - elkerülendő a hirtelen gazdasági összeomlást - még 2010-ben ítélt meg az EU/IMF páros egy 85 milliárdos hitelkeretet, amely védőháló alatt a jelek szerint sikerült stabilizálni a gazdaságot, és megtalálni a válságból kivezető utat. (A témáról bővebben lásd "Így állnak talpra az írek" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Egy újabb "ír csodáról" azért szó sincs, a szükséges kiigazításokat és reformokat ugyanakkor látványos társadalmi elégedetlenség nélkül sikerült megvalósítani, a bankokat feltőkésítették, miközben a gazdaság versenyképessége, a munkaerőpiac stabilizálódott, a befektetői bizalom pedig visszatért.

Nem csak olyan munkát érdemes csinálni, ami élvezetes és szórakoztató.

Az iskolák nagy többségében olyan világképet adnak át a fiataloknak, amely az egész társadalomra veszélyes - legalábbis így látja az ismert amerikai konzervatív gondolkodó, Thomas Sowell, aki szokásához híven újra felettébb újszerű írással jelentkezett. (Bővebben lásd cikkünket a jobb oldali hasábban)

A Stanford University oktatója azután kezdett el lamentálni, hogy egy neves egyetemi tudós kifejtette neki: szerinte az alacsony jövedelmű fiatalok legfontosabb célkitűzésének annak kell lenni, hogy "értelmes munkát" ("meaningful work") találjanak maguknak. Sowell szerint ez a nézet nagyon elterjedt az amerikai intellektuális elit körében, miközben mind a társadalomra, mind pedig a fiatalokra kontraproduktív hatással van.

Az elmúlt három évben az eurózóna vezetői hangsúlyozták, hogy minden létező eszközt be fognak vetni a fizetési övezet megmentése érdekében, mára azonban világossá vált, hogy a választók - elsősorban a német választók - ezekből az "eszközökből" nem kérnek.

Az eurózóna széthullása egy jól belátható, és jól előre jelezhető folyamat Peter Boone és Simon Johnson szerint, melynek a júniusi görög választás, és az esetleges görög kilépés csupán egy állmása. Az MIT és a Peterson Institute professzorai felvázolják az elkerülhetetlen széthullás forgatókönyvét: a befektetők és a betétesek, érezve a bajt elkezdik kimenekíteni a pénzüket a problémás európai országokból, és az euró milliárdokat a biztonságos Németországba, Hollandiába vagy épp Ausztriába utalják. (Bővebben lásd cikkünket a jobb oldali hasábban)

A görög, spanyol vagy épp olasz gazdaság így még mélyebb recesszióba süllyed, a bankok egyensúlya a kiáramló betétek miatt felborul, az állampapírok árfolyama zuhan, a befektetők elpártolnak.

A kérdésre az evidens válasz az, hogy "azért, mert válság van", a valódi okokért azonban egészen 2001-ig vissza kell mennünk.

Az amerikai NBER kutatóintézet szakemberi ugyanis kimutatták, hogy az Egyesült Államokban a 2007 és 2009 márciusa között munkanélkülivé vált 6,2 millió emberből 4,0 millió az ingatlanpiac összeomlása miatt veszített el állását, miután a korábban felelőtlenül felvett hitelektől és az ingatlanárak visszaesésétől "megijedve" visszafogta fogyasztását, recesszióba taszítva ezzel a gazdaságot. (Bővebben lásd "Az amerikai ingatlanpiac összeomlásának tanulságai" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A logika tehát az, hogy a végletekig eladósodott lakosság éppen azáltal növelte a munkanélküliséget, hogy takarékosabb fogyasztásra rendezkedett be.