Pénzügyi Szemle online blog

Nem elég, ha a vállalkozók hitelt, kamattámogatást, tőkét vagy bankgaranciát kapnak. Jó cégek, jó termékek és jó környezet kellenek, na meg olyan eladók, pincérek és kereskedők, akiktől öröm vásárolni.

Kétségtelen, hogy a foglalkoztatás szempontjából rendkívül fontosak a kkv-k: a szektor munkahelyet biztosít a versenyszférában dolgozók 70 százalékának és a GDP több mint 50 százalékát állítja elő. Az sem vita tárgya, hogy szükség van a tőke és pénzhiánnyal küzdő kkv-k támogatására, különösen a gazdasági válság kellős közepén. (Bővebben lásd "Állami támogatás a magyar kkv-szektorban: miből mennyi jut?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Rájuk is fér a segítség, a szomorú tény ugyanis az, hogy a hazai kkv-k jövedelemtermelő képessége mindössze egytizede az EU15-ök átlagának, a vállalkozásoknak pedig csupán 20-22 százaléka bankképes, miközben az uniós arány 70-85 százalék. Emellett az sem ad okot az optimizmusra, hogy a lausanne-i székhelyű IMD gazdasági kutatóintézet elemzése szerint az uniós országok közül hazánkban az egyik legalacsonyabb a kkv szektor hatékonysága.

Az európai adósságválság legnagyobb nyertesei az uzsorások, a benzinhamisítók, az adócsalók, azaz a maffia.

A 2006 óta rendőri védelem alatt élő Roberto Saviano több példát is hoz a fenti állítás alátámasztására. Görögországban a banki hitelezés befagyásával felértékelődött az uzsorások szerepe, a Reuters adatai szerint a dél-európai válságállamban ez az iparág évi 5-10 milliárd eurós üzletet jelent. (Bővebben lásd "Bomba üzlet a bűnözés" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A kamatláb 60 százalék körüli, de Thessalonikiben heti 15 százalékos kamatokra is volt példa - a haszonélvezők pedig balkáni, illetve kelet-európai bűnbandák. Görögországban a maffia uralja a benzinbizniszt is, hamisított üzemanyagokból évi 3 milliárd euró folyik be illegális számlákra.

A jelek szerint Jürgenek, Hansok és Sabinék döntik majd el, mi lesz az EU-val.

Összhangba hozható-e a német alkotmány az európai integráció folytatásával és mélyítésével? - ez jelenleg az egyik legfontosabb kérdés az EU jövőjével kapcsolatban. A német alkotmánybíróság szeptemberben dönt arról, hogy az európai stabilitási mechanizmus megfelel-e a német alaptörvénynek, de az Európai Unió legnagyobb nettó befizető államában immár befolyásos körök is azt kezdeményezik, hogy népszavazás döntsön a fenti kérdésekről, azaz végső soron az Európai Unió jövőjéről. (Bővebben lásd "Népszavazás vár Németországra?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A Bruegel összeállítása szerint 2012 júliusában Wolfgang Schäuble pénzügyminiszter vetette fel, hogy az európai integráció további mélyítése új alkotmány kíván Németországtól, és erről pár éven belül a népnek kell majd döntenie.

Horst Seehofer bajor miniszterelnök szerint három területen kell kikérni a nép véleményét: a nemzetállami jogok Brüsszelre ruházásával, az EU további bővítésével, illetve a német adófizetői pénzek egyéb államok megmentésére való fordításával kapcsolatban.

A banknak 10 millióval tartozom, de a lakás már csak 8-at ér. Ismerős helyzet? A megoldás a magáncsőd intézménye lehet, ami Európában már működik, itthon azonban még alig beszélnek róla.

Bár a végtörlesztés lehetősége jelentősen csökkentette a magyar háztartások devizaadóságát, a bajba jutott adósok többségének nem jelentett segítséget. Ők nem hogy egy összegben, de gyakran még életük végéig sem tudják törleszteni adósságaikat, sőt az is megeshet, hogy tartozásukat örökül hagyják a következő generációknak. (Bővebben lásd "Magáncsőd Magyarországon pro és kontra" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Számukra jelenthetne megoldást a magáncsőd intézménye, melynek lényege, hogy a bajba jutott hitelesek egy rendezett csődeljárással belátható időn belül megszabaduljanak terheiktől és "tiszta lappal" folytathassák életüket. Természetesen itt nem arról van szó, hogy egy devizahiteles egyszerűen bekopogtat a bankhoz, csődöt jelent és megtagadja a törlesztőrészletek további fizetését.

Szeptember 6-án összeülnek az európai jegybankárok, és nagyon úgy fest, hogy most már tényleg valami komolyat kell letenniük az asztalra.

Az európai jegybank nélkül nem lehet megoldani a jelen válságot, Frankfurtnak pedig három szinten is jelesre kell vizsgáznia a szeptember 6-án esedékes ülésén - véli Wolfgang Münchau, a Financial Times publicistája. (Bővebben lásd "Az EKB nélkül nincs megoldás" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A pénzügyi szakíró szerint a legfontosabb, hogy lehűtsék az eurózóna felbomlására vonatkozó piaci várakozásokat és spekulációkat - és itt nem Görögországról, hanem Olaszországról és Spanyolországról van már szó. "A Greek departure is different" - fogalmaz sokat sejtetően Münchau.

Elege van a felelőtlen pénznyomtatásból? Térjen vissza az aranystandardhoz!

Az amerikai republikánus párt egy ún. aranybizottság felállítását szorgalmazza, melynek egyik feladata az lenne, hogy megvizsgálja az 1970-es években beszüntetett aranystandard rendszer visszaállításának lehetőségét. (Bővebben lásd "Vezessük vissza az aranystandard rendszerét?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A rendszer lényege, hogy a dollár árfolyamát az aranyhoz kötnék, így a jegybank többé már nem nyomtathatna kedvére a zöldhasúból. Stabilabb lenne a dollárárfolyam, csökkenhetne az infláció és véget lehetne vetni a sehova sem vezető felelőtlen pénznyomdának - hangsúlyozzák az aranystandard visszaállítását szorgalmazók.

Mindenki a németekben bízik, de mi lesz, ha ők is bajba kerülnek?

Németország vagy már recesszióban van, vagy hamarosan abban lesz - legalábbis így látja az egyik legnagyobb független kutatási tanácsadócég, a GaveKal vezetője, Charles Gave (cikkünket lásd a jobb hasábban).

A vásárlók nem túl jók matekból és nem is gondolkodnak - legalábbis erre utalnak azok a trükkök, amiket a boltosok használnak, állítólag elég hatékonyan.

Íme a magatartástudományi és pszichológiai elemekre épülő lista, amit a The Atlantic állított össze ("Vásárlás és a matematika csődje" című cikkünket lásd a jobb hasábban).

Most akkor mekkora a fiatalok munkanélküliségi rátája? 50 százalék, vagy 15-20 százalék?

"A spanyol és görög fiatalok körében mért munkanélküliség 50 százalékra emelkedett!" - ezzel a hírrel az elmúlt hónapokban több ízben is találkozhattunk, és joggal érezhettük, hogy a fiatalok tömeges munkanélküliségének talán még a jelen válságnál is súlyosabb társadalmi/gazdasági hatásai lehetnek hosszú távon. (Bővebben lásd cikkünket a jobb oldali hasábban)

Érdemes ugyanakkor a számok mögé nézni - hangsúlyozza Steven Hill, közgazdász -, az 50 százalék ugyanis egy torz statisztika eredménye, a valós munkanélküliségi adatok pedig valójában 15-20 százalék körül mozognak az említett országokban.

A kormány várakozásai szerint jövőre megtörhet a 16 éves átok, és a japán gazdaság végre valahára kikászálódhat a deflációs spirálból.

Az elemzők 2013-ban 0,2 százalékos inflációval, és 1,7 százalékos gazdasági növekedéssel számolnak, ami azt jelenti, hogy a másfél évtizedes deflációs dagonyát követően Japán ismét egészséges növekedési pályára léphet. Az üveggömbök 2014-ben már 0,5 százalékos inflációt jósolnak, azaz ha minden igaz, nem egyszeri inflációs évről van szó. (Bővebben lásd "Japán: deflációból ki, adósságválságba be" című cikkünket a jobb oldali hasábban.)

(A defláció, azaz az árak tartós csökkenése azért veszélyes, mert hosszú évekre leállítja a gazdasági növekedést, hiszen ha az árak lefelé tartanak, akkor nem érdemes vásárolni, beruházni, fejleszteni.)

Így utólag teljesen egyértelműnek tűnik, hogy miért tört ki, és miért vált ilyen pusztítóvá a pénzügyi válság. Kérdésként felmerül, hogy akkor előre miért nem lehetett sejteni a bajt, és miért nem lehetet megtenni a szükséges lépéseket.

A kérdésfelvetés természetesen jókora naivitást tükröz, különösen annak fényében, hogy az elmúlt bő 200 évben mintegy 250 esetben került sor államcsődre a világ valamely országában. Csak az Egyesült Államokban az 1982-1992 közötti évtizedben 2270 bank ment csődbe. A számokból is világosan látszik, hogy az emberiség valahogy nem akar tanulni a hibákból, és hiába a modern technológia, a szuperszámítógépek, az internet, a Nobel-díjas közgazdászok, a válságok időről-időre padlóra küldik a gazdaságokat. (Bővebben lásd "A Nobel-díjas közgazdász sem tévedhetetlen" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A jó hír az, hogy eddig egyetlen válság sem hozott "világvégét", a rossz hír az, hogy a jövőben sem fogjuk tudni megakadályozni a krízisek kirobbanását.

Több mint 30 milliárd dollárjába kerülnek az USA költségvetésének a vállalatvezetők béren felüli juttatásai.

A vállalati vezetők rendes fizetésen felüli bónuszai és részvényjuttatásai 2007 és 2010 között a fizetésnél jóval kedvezőbb adózási feltételeknek köszönhetően mintegy 30 milliárd dollárnyi - közel 7000 milliárd forint - adóbevétel-kiesést okoztak az Egyesült Államok költségvetésének. (Bővebben lásd "USA: 30 milliárdba kerülnek a cégvezetők az államnak" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A részvénytársaságok elnökei és vezérigazgatói teljesen érthető okokból a lehető legoptimálisabb adózási feltételekre törekszenek, és a fizetéseket valamint a különböző béren felüli juttatásokat úgy állapítják meg, hogy a lehető legtöbb maradjon a zsebben, és lehetőleg minél kevesebb menjen a közösbe.

A professzor szerint Spanyolország és Olaszország is talpon marad, az eurózóna pedig egyben tartható.

Az elmúlt hetekben csitultak az eurózóna válságával kapcsolatos aggodalmak, a befektetők pedig egyelőre bizalmat szavaztak a két fókuszban lévő gazdaságnak: Olaszországnak és Spanyolországnak. Szinte biztosra vehetjük, hogy az európai krízisnek lesznek még fellángolásai, a nagy kérdés mégis az, hogy hosszú távon az említett két ország talpon tud-e maradni. (Bővebben lásd "Nem lesz olasz/spanyol csőd" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Az elmúlt hónapokban százával olvashattunk olyan elemzéseket, melyek azt taglalták, hogy a fizetési övezet miért fog összeomlani, most mégis érdemes figyelmet szentelni egy tanulmánynak, mely bár Kánaánt nem ígér, fenntartható adósságpályát azonban igen.

Van egy ország, melynek adóssága már a GDP 200 százalékát is meghaladja, a vesztét pedig a nyugdíjasok jelenthetik.

A japán államadósság már bőven meghaladja a GDP 200 százalékát - ez világrekord -, miközben az adóbevételek az állami kiadások felét sem fedezik. Eközben a japánok az egyik legkevesebb adót fizetik a fejlett világban, az állampapír piaci hozamok pedig történelmi mélyponton, 1,0 százalék alatt vannak. Hogy lehet az, hogy a japán gazdaság még nem omlott össze? (Bővebben lásd "Így orvosolhatók a japán adóssággondok" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Kétségtelen, hogy a japán adósság az egyik legérdekesebb sztori lehet hosszabb távon, rövid távon azonban egyelőre nincs ok az aggodalomra. Ennek első számú oka az, hogy a távol-keleti ország által kibocsátott adósság mintegy 93 százalékát japánok finanszírozzák - a lakosság, a vállalatok és maga a jegybank -, ők pedig még szinte 0 százalék mellett is odaadják a pénzüket az államnak.

A magasabb minimálbér enyhíthetne a jövedelmi különbségeken, növelhetné a GDP-t és plusz munkahelyeket teremthetne. De azért csak óvatosan…

A jelenlegi óránkénti 7,25 dollárról 2014-re három lépésben 9,80 dollárra emelnék a minimálbért az Egyesült Államokban. A lépés mintegy 28 millió amerikai dolgozót érintene, akik ez alatt az időszak alatt összesen 40 milliárd dollárnyi plusz fizetést kapnának. (Bővebben lásd "Érdemes emelni a minimálbért?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Egy kutatás szerint a lépéssel csökkenthető lenne a lassan nyomasztóvá váló szakadék a gazdagok és a szegények között, nem mellékesen növekedne a GDP, és létrejönne legalább 100 ezer új munkahely.

Hiába a válság elrettentő ereje, a bankárok ismét kezdenek elkanászodni. Egyes szakemberek szerint a pénzbírságok mellett szükség van börtönbüntetésre is.

Mostanában szinte havonta robban ki egy bankbotrány, melyek már nem is euró vagy dollár milliárdokról, hanem tíz vagy százmilliárdokról szólnak. Kezdődött a JP Morgan bankház kereskedési veszteségeivel, melyek tízmilliárd dollárra rúgnak, majd folytatódott a Libor bankközi kamatláb manipulációjával, végül friss hír, hogy több brit bank is pénzmosási ügybe keveredett, melynek szálai akár egészen a mexikói drogbandákig vezethetnek. (Bővebben lásd "A bankot mentsük, ne a csaló bankárt!" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Mondhatnánk persze, hogy mindez magánügy, és minden bank viselje a veszteségeket és a következményeket, a bankokat azonban - ha nagy a baj - adófizetői pénzből kell kimenteni. Ha tehát egy "csaló bankár" milliárdos kárt okoz, akkor a számlát rendszerint az adófizetők egyenlítik ki. Kérdésként felmerül, hogy miként lehetne megelőzni ezeket az eseteket.

Akár több 1000 milliárd dollárnyi fedezet is hiányozhat az amerikai nyugdíjrendszerből.

Az elmúlt 10 évben jelentősen romlottak a nyugdíj-kilátások az Egyesült Államokban, a részvénypiaci visszaesések miatt ugyanis a befektetések nem fialtak rendesen, a kifizetések emelkedtek, a rendszer fenntarthatóságához szükséges reformok pedig az erős szakszervezeti nyomás miatt több helyen elmaradtak. (Bővebben lásd "Borotvaélen a közalkalmazotti nyugdíjak az USA-ban" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Egy kormányzati elemzés szerint 2011-ben mintegy 885 milliárd dollárnyi majdani közalkalmazotti nyugdíjra nem volt meg a megfelelő fedezet, amely szám több elemzőház szerint ennek akár többszöröse is lehet.

Mit tehetünk az "akinek pénze van, azt bármit megtehet" típusú beidegződés ellen?

Akinek pénze van, az szinte mindent megkaphat, és szinte mindent megtehet - ez többé-kevésbé egy általános vélekedés, amely a mai kapitalista világra nagyjából igaz is. A kérdésre, mely szerint jól van-e ez így, jó eséllyel mindenki az alapján válaszol, hogy épp mekkora szám villog a bankszámláján. (Bővebben lásd "Pénzért minden megkapható?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Raghuram Rajan, a University of Chicago professzora és az IMF korábbi vezető közgazdásza mindenesetre úgy lája, hogy a fejlett világ vezetőinek valamit tenniük kell, hogy változtassanak a "pénzen mindent meg lehet venni" típusú világnézeten.

Az Európai Központi Bank a krízis első éveiben viszonylag könnyű helyzetben volt, az eurózóna válsága ugyanis elsősorban adósságválság volt, amire nyugodtan mondhatta: a költségvetés és államadósság problémáit oldják meg az egyes államok.

Mostanra azonban a hullámok elérték a jegybank felségterületét is, a válság ugyanis már az eurózóna pénzügyi rendszerét veszélyezteti, amely fölött ugyanakkor maga az EKB őrködik. Most már nem lehet meghúzódni a "hátsó ülésen", a recsegő-ropogó állampapírpiaccal és pénzügyi rendszerrel valamit kezdeni kell, különben hamarosan nem lesz sem euró, sem eurózóna, amit meg lehetne védeni. (Bővebben lásd "Most már az EKB sem ülhet tétlenül" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Az ugyanis nem működhet, hogy az egyik állam, vagy az adott állam bankjai nulla százalékos kamat mellett kap hitelt, miközben a másik 4-5-6 százalékon. Így nem működhet a rendszer, itt valamit tennie kell a jegybanknak, ez már nem az egyes tagállamok feladata.

Naponta olvasunk arról, hogy hogyan lehetne enyhíteni a válságot. Íme, egy újabb ötlet: az amerikai jegybank vegyen részvényeket!

Hogy miért? A jegybank szerepét betöltő Fed a tengerentúlon eddig két programot is bejelentett, melyek keretében több mint 1000 milliárd dollár értékben vásárolt állampapírokat és jelzálogleveleket. (Bővebben lásd "Kötvények helyett részvényeket vegyen a Fed?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A programok és a vásárlások hatására a kamatok csökkentek, a gazdasági szereplők alacsonyabb kamatlábak mellett jutottak hitelhez, miközben az állampapír piaci hozamok esése nyomán az immáron a GDP 100 százalékára rúgó államadósság is könnyebben finanszírozhatóvá vált. (A 10 éves állampapír hozam 1,5 százalék, míg itthon megközelítőleg 7,0, ez óriási előny az amerikai álamnak, és ez részben a jegybank vásárlásainak köszönhető.)

Egyre élesebb vita kezd kialakulni arról, hogy fizessenek-e többet a gazdagok az Egyesült Államokban, azaz hogy hogyan alakuljon a felső tízezer számára megállapított adókulcs.

A "gazdagok" Bush-elnöktől igencsak gáláns adókedvezményeket kaptak, aminek köszönhetően ma a fejlett gazdaságok között az Egyesült Államok rendelkezik az egyik legalacsonyabb adókulcsokkal a legfelső fizetési kategóriákban. Obama elnök emelné a gazdagok és szupergazdagok adóit, akik természetesen kézzel-lábbal tiltakoznak. (Bővebben lásd "USA: éles adóvita a szupergazdagokról" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A leggazdagabb 0,1 százalék részesedése a teljes jövedelemből (százalék)

De vajon kell-e sajnálnunk a vélhetően adóemelés elé néző amerikai gazdagokat? A kérdés költői, mint ahogyan a fönti grafikon is kiválóan mutatja, az amerikai gazdagok világviszonylatban is szemtelenül sokat keresnek.

Egy éve ilyenkor nagy volt az aggodalom, a Standard & Poor's hitelminősítő ugyanis olyat tett, amire nem sokan vetemednének: leminősítette az Amerikai Egyesült Államokat.

Pánik, találgatás és világvége hangulat, mindenki azt számolgatta, hogy ez a lépés mennyire fogja megrázni a világ legnagyobb gazdaságát. Eltelt egy év, és kiderült, hogy semennyire. Sőt, az amerikai kötvények, részvények és a dollár kitűnően szerepeltek ebben az időszakban, sokkal jobban, mint bármelyik másik fejlet ország értékpapírjai. (Bővebben lásd "Egy éve minősítették le az USA-t" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A leminősítés évfordulója alkalmából a Bloomberg körbekérdezett a szakemberek körében, akik többnyire azt hangsúlyozták, hogy a hitelminősítő lépése hosszabb távon gyakorlatilag senkit sem érdekelt.

Két megoldás van az európai bajokra, magasabb német infláció, és/vagy további spanyol megszorítás.

Az eurózóna kettészakadt versenyképesen működő, fenntartható költségvetéssel és államadóssággal bíró északi országokra, és versenyképtelen, eladósodott déliekre. Ha nem lenne közös a deviza, akkor a két régió közti különbséget viszonylag gyorsan és hatékonyan ki lehetne egyenlíteni, mégpedig a deviza leértékelésével. Ha a spanyol deviza mondjuk 20 százalékkal leértékelődne a némettel szemben, az sok mindent megoldana. (Bővebben lásd "Északiak vs. déliek az eurózónában" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Így ugyanakkor, hogy a spanyol és a német deviza egymással szemben nem tud leértékelődni, csupán fájdalmasabb módjai maradtak a különbség csökkentésének. A két fennmaradó módszer a következő: az északi országokban tartósan magasabb inflációt kell megengedni, min délen, és/vagy délen további hiánylefaragással és bércsökkentéssel kell versenyképesebbé tenni a gazdaságot.

A gazdagok nagyon gazdaggá, a szegények nagyon szegénnyé váltak az USA-ban. A szakember szerint hamarosan betelhet a pohár.

Az elmúlt 10 évben 15 millióval 46 millióra nőtt a szegénységi küszöb alatt élő amerikaiak száma, így a nagy bajban lévők aránya eléri a lakosság 15 százalékát. Ugyancsak beszédes statisztika, hogy 20 millióan keresnek a szegénységi küszöb felénél - azaz bruttó 9500 dollárnál, 2,2 millió forint - is kevesebbet, miközben a gyermeküket egyedül nevelő anyák 40 százaléka visz haza a szegénységi küszöb alatti összeget. (Bővebben lásd "Szegénység: komoly problémák az USA-ban is" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Eközben a gazdagok tovább híznak, az Egyesült Államokban a teljes jövedelem közel 50 százalékát zsebeli be a társadalom felső 10 százaléka - ez az arány közelíti a történelmi rekordot -, miközben a 2009-óta lezajlott időszak csaknem teljes jövedelem-emelkedése a felső 1 százalékhoz vándorolt. Eközben Washingtonban arról folyik a vita, hogy a Bush-adminisztráció által a "gazdagok" számára megítélt adókedvezményeket eltöröljék-e.

A szakembereket valósággal sokkolta a hír: Kína gazdasága mindössze 7,6 százalékkal bővült a második negyedévben.

Az elmúlt 10 évben átlagosan 10 százalékos növekedést felmutató gazdaság lassul, ami nem is csoda, a vezetés ugyanis mindent megtesz annak érdekében, hogy a világ második legnagyobb gazdaságában elkerülje az ingatlanpiaci buborék további növekedését. (Bővebben lásd "Lassul a kínai gazdaság - Hogyan tovább?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A vezetők felismerték, hogy jobb egy 7 százalék körüli fenntartható növekedés - ez a terv a következő öt évre -, mint egy irreális 10 százalék, amit az ingatlanárak felfutása és a felelőtlen banki hitelezés táplál. Szép terv, és kivitelezhetőnek is tűnik, vannak ugyanakkor, akik szerint könnyen falnak ütközhet a távol-keleti óriásgazdaság.

A tudományos alapokra helyezett gazdaságpolitika megteremtheti azt a konszenzust, ami nélkül nem lehet elbúcsúzni a forinttól.

A jelenlegi euróválság mindennél jobban mutatott rá, hogy a gazdaságpolitika a közgazdaságtan és a politika világának határterülete - azaz sikeres gazdaságpolitikához nem elég a közgazdász-szakma ütemes tapsa, illetve a felséges nép üdvrivalgása sem. Olyan megoldásokat kell keresni, amelyek egyszerre megalapozottak szakmailag és bírják a választók többségének támogatását.

Ez Magyarország számára is tanulságos, hisz egyértelművé teszi, hogy a közös európai pénz esetleges bevezetése és a forint lecserélése nem lehetséges társadalmi és politikai konszenzus nélkül (lásd a "Magyar euró versus társadalmi megosztottság" című cikkünket a jobb hasábban).

Sokkal "olcsóbb" egyben tartani az eurózónát, mint vállalni a szétesés horribilis költségeit.

A valutaunió - mint például az eurózóna - nem új találmány, a történelem során több is született, és több el is bukott. A történelmi példák azt mutatják, hogy nem kivitelezhető egy-egy ország kilépése - hiába olvashatunk ennek lehetőségéről nap, mint nap -, ez ugyanis olyan szintű bizalmatlanságot szül a bent maradókkal szemben, ami rövid úton a valutaunió szétesését okozza. (Bővebben lásd "Minden áron egyben kell tartani az eurózónát" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Ha például Görögország kilépne az eurózónából, akkor a befektetők és betétesek egészen biztosan menekítenék a pénzüket az olaszoktól és a spanyoloktól, ami heteken belül összeroppantaná a fizetési övezetet. A fennmaradás csakis akkor lehet reális, ha Görögország marad, nem számít, hogy hány 10 milliárd eurót kell még beleönteni a feneketlen görög kútba…

Mario Draghi EKB-elnök megígérte a világnak, hogy mindent megtesz az eurómentés érdekében. Ezt a jegybanki hozzáállást szakmai berkekben csak Chuck Norris megközelítésnek hívják.

Az Európai Központi Bank elnöke - megelégelve a spanyol és olasz kötvénypiacok zuhanását - július 26-án megnyugtató nyilatkozatot tett:

"Within our mandate, the ECB is ready to do whatever it takes to preserve the euro. And believe me, it will be enough."

Mindez annyit tesz, hogy a jegybank minden tőle telhetőt megtesz, hogy megállítsa a kötvényhozamok emelkedését, és valóban, ha mindent megtesz, az egészen biztosan elég lesz. Ez a fajta szigorú elhatározás eddig hiányzott, így Mario Draghi nyilatkozata akár új fejezetet nyithat az európai válságkezelésben. (Bővebben lásd "Draghi-nyilatkozat és a pozitív fordulat" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A frank erősen túlértékelt, a forint alulértékelt a Big Mac index alapján.

A gazdasági válság kirobbanását követően, azaz a 2007-2011-es időszakban gyakran olvashattunk arról, hogy beköszöntött a devizaháborúk kora, azaz a saját devizával rendelkező országok igyekeztek leértékelni saját pénzüket, hogy ezzel szerezzenek előnyt a nemzetközi kereskedelemben. (Bővebben lásd "Alulértékelt a forint, túlértékelt a frank" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Emellett a svájci frank - melyet menekülődevizának kiáltottak ki - masszív felértékeléssel, az euró az adósságválságnak köszönhetően gyengüléssel, a kínai jüan pedig az Egyesült Államok felől érkező, leértékelést sürgető politikai nyomással hívta fel magára a figyelmet ugyanebben az időszakban.

A devizák tehát kulcsszerepet játszottak a válság utáni években - a forint szélsőséges kilengéseiről még nem is beszéltünk -, a viharos időszak pedig alaposan átrendezte az erőviszonyokat, legalábbis a The Economist által számolt Big Mac index szerint. (A Big Mac index lényege, hogy az egyes országokban egy azonos minőségű termék, jelesül a Big Mac szendvicsek árait összevetik dollárban mérve, így nyomon követhetők a helyi devizák dollárral szembeni árfolyam-változásai.)