Pénzügyi Szemle online blog

A fő kérdés ma már nem is a görög kilépés vagy a spanyol bankszektor jövője, hanem az, hogy lesz-e egyáltalán euró.

Az első számú gond ugyanis ma az Európában - ebben többnyire egyetértenek a szakemberek -, hogy nem működhet monetáris unió fiskális és politikai unió nélkül. A jelenlegi formájában az eurózóna nem fenntartható, ez világos, az erősödő pénzpiaci nyomás pedig hamarosan ki fogja kényszeríteni a változást. (Bővebben lásd "Európa: evolúció vagy széthullás?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A kérdés az, hogy ez a változás előre mutató lesz-e, azaz a mélyebb európai integráció felé halad, vagy visszafelé mutató lesz, azaz az egyéni országérdekek mentén a széthúzás és szétesés felé terelődik a monetáris unió.

Ki mennyit fizessen a közös kiadásokból otthon és az országban?

A nagy gazdaságpolitika problémák érthetőségét jelentősen nehezíti, hogy túl távolinak tűnnek a megoldandó gondok, nem elképzelhető nagyságrendű összegekről szólnak a közpolitikai viták (ki tud elképzelni 100 milliárd forintot?). Van azonban egy olyan szintje a közösségi létnek, ami mindenki számára belátható, miközben a nagypolitikai nehézségeket vegytiszta formában jeleníti meg: a társasház (a közös költség és az adók kapcsolatáról szóló írásunkat lásd a jobb hasábban).

Történelmi példák azt mutatják, hogy a parlamenti/elnöki választások végkimenetelét elsősorban a megelőző 6-12 hónap gazdasági, munkaerőpiaci trendje határozza meg. Azaz, nem az a fontos, hogy a gazdaság kitűnő állapotban legyen, hanem az, hogy a tendencia kedvező legyen.

A Moody's Analytics által készített elemzés az amerikai elnökválasztásokat veszi górcső alá, szemléletes példaként pedig felidézi a 2000-es eseményeket, amikor is a 3,9 százalékos munkanélküliség és a kitűnő állapotban lévő gazdaság ellenére a Bill Clinton politikáját folytatni kívánó Al Gore veszített George W. Bush republikánus jelölttel szemben. Ehhez a Moody's szerint elegendő volt az, hogy a 2000-es év tavaszától megtört a munkaerőpiac kedvező trendje, és a korábbi rendkívül kedvező kép - ha lassan is, de - egyre borúsabbá vált. (Bővebben lásd cikkünket a jobb oldali hasábban.)

Ezzel szemben a 2004-es választásokon George W. Bush-t a 2000-esnél magasabb, 5,5 százalékos munkanélküliség és gyengébb lábakon álló gazdaság mellett újraválasztották, köszönhetően annak, hogy a tendenciák 2004 elejétől már a határozott javulás jeleit mutatták.

A gazdasági válság egyik legsúlyosabb problémája a hosszú távú munkanélküliség megugrása, az igazi tragédia ugyanakkor nem a munkanélküli segélyekre költött pénzekben és a költségvetésre nehezedő terhek emelkedésében keresendő.

Az igazi tragédia az, hogy a tartós munkanélküli lét életeket, egész családokat tehet tönkre, ez pedig hosszú távon a társadalom számára is jelentős plusz költséget jelent. Dean Baker és Kevin Hassett, a CEPR és az AEI kutatóintézetek szakemberei éppen ezért az amerikai kormányzat egyik legfontosabb feladatának a hosszú távú munkanélküliség elleni harcot tekintik. (Bővebben lásd cikkünket a jobb oldali hasábban)

Néhány érdekes statisztika: az Egyesült Államokban a hosszú távú, azaz hat hónapnál hosszabb munkanélküliség a válság előtti 0,8 százalékos szintről 2010-ben 4,2 százalékra, sőt ha az időközben inaktívvá válókat is figyelembe vesszük, akkor 6,0 százalék fölé ugrott. Az 50 és 61 év közötti tartós munkanélkülieknek alig 9 százalék, a 62 év fölöttieknek pedig mindössze 6 százaléknyi esélyük van arra, hogy munkát találjanak.

Soros György elmélete szerint az európai politikusoknak tenniük kell valamit a görög lavina megállítása érdekében, máskülönben az események katasztrofálisak lehetnek.

A görög választások utáni két hétben a pénzpiacok pánik-üzemmódba kapcsoltak, és szinte minden nap estek. Az "eladás" gombra tenyerelő befektetők logikája érthető: ha a görögök megválasztják az euróellenes pártot, amely ígéretéhez híven megtagadja az EU/IMF-vállalások teljesítését, akkor Görögország csődbe megy, kiszorul az eurózónából, amely ezzel végzetes sebet kap, és végül darabokra hullik.

Ha pedig így lesz, akkor a pénzpiacokon egy Lehman-összeomlás utáni eladási hullám söpör majd végig, és kő kövön nem marad. De ha így lesz, akkor érdemes már most eladni, amíg viszonylagos a szélcsend. Eladni a spanyol, az olasz állampapírokat, részvényeket, mindent. (A görög válság kapcsán bővebben lásd cikkeinket a jobb oldali hasábban)

Viszont ha a befektetők eladnak, számítva az összeomlásra, akkor épp ezekkel az eladásokkal taszítják a mélybe például az olasz és spanyol államkötvényeket, előidézve egy még súlyosabb pánikhangulatot, jóval azelőtt, hogy a görögök egyáltalán megtartanák a június 17-re kiírt választásokat…

Az elmúlt két hétben, azaz a görög választásokat követően a pénzpiacok reális forgatókönyvként kezdték értékelni az eurózóna felbomlását. Kérdés, hogy ki lenne ennek a szcenáriónak az igazi vesztese, a görögök, vagy esetleg pont a németek?

Marshall Auerback, a világ legnagyobb kötvényalapját kezelő PIMCO közgazdásza merész pókerjátszmához hasonlítja a jelen helyzetet, melyben ugyanakkor nézete szerint a görög szélsőséges párt, a Syriza meglepően jó pozícióban van. Görögország ugyanis gyakorlatilag öt éve megszorít, a GDP közel 20 százalékkal esett, és a költségvetés elsődleges egyenlege közel van az egyensúlyoz, azaz a görögöknek már nem nagyon van mit veszíteniük. (Bővebben lásd "A görögöknél van az ütőkártya?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Az IMF-nek és az EU-nak sem sikerül eltalálnia, mi lesz Magyarországon. Sőt.

Magyarország EU-s vitáinak nagy része arra vezethető vissza, hogy külföldön és a banki központokban máshogy prognosztizálják a jövő gazdasági eseményeit, mint Budapesten (az ÁSZ elnökének erről szóló, "Gondolatok a költségvetési terv makrogazdasági feltételrendszeréről" című elemzését lásd a jobb hasábban).

A megszorítások politikája csődöt mondott Európában, a kiút pedig egyre több szakember szerint csakis az innováció, a beruházások és a gazdasági növekedés beindítása lehet. Kérdés, hogy mely szektorokba érdemes hosszú távon befektetni.

Roland Kupers, az Oxford University professzora szerint a válasz egyértelmű: a jövőt a "green growth", azaz a környezetvédelmi beruházások és a zöld energia befektetések jelentik. A gazdaságtörténet során mindig volt egy iparág, melynek fellendülése az adott korszakot jellemezte, akár a vasút, akár a nehézipar, akár a technológia, akár a hadiipar vagy épp az ingatlanpiac fellendüléséről volt szó. (Bővebben lásd "A zöld energia húzhatja ki Európát a gödörből" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Az előttünk álló évtizednek is lesz egy kulcs iparága, ez kétségtelen, mint ahogyan Roland Kupers az sem kérdés, hogy ez a szektor a zöld energia lesz. Az Európai Unió egyik fő célkitűzése, hogy 2050-ig 80 százalékkal csökkenti az üvegházhatást okozó gázok kibocsátását, amely törekvés csakis az innováció és sok-sok milliárd euró beruházás útján képzelhető el.

A napokban két ellentétes tartalmú hír/vélemény látott napvilágot, melyek felvetik a kérdést: vajon ki járna jól azzal, ha az eurózóna összeroppanna?

Egyrészt az áprilisi kínai exportadatok elmaradtak a várakozásoktól, amit a kínai illetékesek a csalódást keltő európai megrendelésekkel magyaráztak - Kína minden bizonnyal nem örül Európa gyengélkedésének -, másrészt Arthur Herman, az amerikai American Enterprise Institute kutatóintézet történésze egy cikkben ("Why the death of Europe is America's opportunity") kifejtette: az eurózóna összeomlása remek lehetőséget teremt az Egyesült Államok számára. (Bővebben lásd "Ezért örülhet az USA az eurózóna szenvedésének" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Herman hangsúlyozta, hogy bár a görög hullámok a Wall Streetet is elérték, azaz az elmúlt hetekben az amerikai részvényárfolyamok is megsínylették az európai adósságválság újabb rezgéseit, hosszú távon azonban mégis az Egyesült Államok lehet az, aki hasznot húzhat az európai rendszer széteséséből.

Kisebb mini-pánikot okozott a Wall Streeten a hír, mely szerint a patinás bank, a JP Morgan több mint 2 milliárd dolláros veszteséget szenvedett el saját számlás ügyletein. Kérdés, hogy a veszteség után végképp megkötik-e a bankárok kezeit a politikusok.

A 2 milliárd dolláros veszteség - 450 milliárd forint, megközelítőleg az OTP tejes éves nyereségének 2,5-3-szorosa - néhány évvel ezelőtt még nem lett volna nagy újság, most azonban, amint a politikusok épp a Wall Street-t szabályok szigorítására készülnek, valóságos pénzügyi lavinát indíthat el. (Bővebben lásd "Pénzügyi szabályozás ellenszélben: a Dodd-Frank törvény" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A válság legnehezebb éveit követően ugyanis, miután a bankokat dollár százmilliárdokkal kellett kisegíteni, elindult az ilyenkor természetes folyamat, melynek keretében a politikusok igyekeznek korlátozni a korábban túl nagy hatalomra szert tett pénzügyi mamutok mozgásterét.

Napról-napra egyre aggasztóbbá válik a görög helyzet, a legfrissebb hírek már arról szólnak, hogy reális esélye van egy bankrohamnak, ami ugyanakkor az első pánik után még az is lehet, hogy a görögök hasznára válik. "Merész" gondolatok következnek, kétségtelen ugyanakkor, hogy van benne némi logika.

Jacob Funk Kirkegaard, a Peterson Institute kutatója szerint ha kirobbanna egy görög bankpánik, és az emberek tömegesen követelnék vissza a pénzüket a bankoktól, azzal épp az eurózónában maradás esélyeit növelnék. (Bővebben lásd "Kapóra jöhet egy bankroham Görögországban?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Hogy is nézne ki egy bankroham, avagy hogy gondolkodhat jelenleg a görög "kisember"? A június 17-re kiírt görög szavazásokon a közvélemény-kutatások szerint az IMF/EU-programot elutasító Syriza párt szerezné meg a győzelmet. Ha a párt hatalomra kerül, és valóban megtagadja az IMF-program végrehajtását, akkor veszélybe kerül az eurózóna-tagság.

A görög dráma újabb felvonását szemlélve az embernek az az érzése, hogy ezt az előadást látta már valahol: egészen pontosan 11 évvel ezelőtt, a csődöt jelentő Argentínában.

A pénzügyi szaksajtó és a közgazdász társadalom számára most az első számú kérdés az, hogy "mi lesz a görögökkel?", és bár a napokban több posztban is foglalkoztunk a görög eseményekkel, érdemes röviden áttekinteni a kísértetiesen hasonló görög és argentin forgatókönyveket. (Bővebben lásd "Szomorú párhuzam Argentína és Görögország között" című cikkünket a jobb oldali hasábban.)

Válság előtti hasonlóságok

- A válság előtti években a görögök és az argentinok is messze a lehetőségeik fölötti életszínvonalon éltek, amit nagyrészt nemzetközi hitelekből finanszíroztak.

Reál GDP alakulása Argentínában (szürke vonal) és Görögországban (piros)

Forrás: Voxeu.org

- Az "elkényelmesedő" gazdaságpolitikusok engedték elszállni a költségvetés hiányát, amit az import megugrása, és a külkereskedelmi mérleg masszív hiánya kísért.

- A gazdaságok versenyképessége rohamosan romlott, köszönhetően az emelkedő bérköltségeknek, az elégtelen beruházásoknak és a mesterségesen erősen tartott devizának.

A legfrissebb görög hír szerint kudarcba fulladt az utolsó kísérlet is a kormányalakításra, így júniusban jöhet az új választás. A kérdésre, amely a várható jövőt firtatja, Nouriel Roubini néhány szóban válaszol.

A közgazdász Twitter oldalán tette közzé az általa valószínűnek gondolt forgatókönyvet, amely így néz ki: "választás, államcsőd, kilépés az eurózónából, tőkekorlátozások, betétbefagyasztások, az euróra szóló követelések drachmára konvertálása, a drahchma leértékelése, visszatérés a növekedés/munkahelyteremtés útjára." (Bővebben lásd "Mi vár a görögökre? - Íme egy lehetséges forgatókönyv" című cikkünket a jobb oldali hasábban.)

Ez a forgatókönyv kísértetiesen hasonlít arra, amit Argentína a 2001-ben bejelentett csőd után megélt. Az argentin csőd egy hirtelen, mintegy 10 százalékos GDP-zuhanást hozott 2002-ben, közben a havi szintű infláció 10 százalékra pörgött fel, az argentin peso pedig meredek lesiklópályára került, a dollárral szembeni jegyzés 1-ről 3,5 fölé szökött.

Klímafronton Magyarországnak a jelek szerint szerencséje volt: úgy tehetünk egy szép új világért, hogy megnyomhatjuk a gázpedált.

Korunk egyik kiemelkedően fontos közpolitikai témája a klímaváltozás, illetve az ezzel kapcsolatban követendő politika kialakításának kérdésköre. A tudományos világ is megosztott ezzel kapcsolatban, a vélemények a "nincs felmelegedés"-től az "azonnali és radikális lépésekre van szükség"-ig szóródnak.

Magyarország ennek végkimenetelétől függetlenül komoly nemzetközi vállalásokat tett ezen a téren, azaz akkor is cselekedni kell, ha esetleg valakinek kétségei merülnének fel a klíma változásával kapcsolatban. (Bővebben lásd "Kvótapénz és lakásfelújítás - zöld programok Magyarországon" című cikkünket a jobb hasábban).

"Továbbra sem kívánatos, technikailag ugyanakkor kivitelezhető a görögök eurózónából történő kilépése" - nyilatkozták európai jegybankárok a hétvége folyamán, ami jelentős fordulatot mutat Európában, eddig ugyanis az volt a jelmondat, hogy nem lehetséges az eurózóna elhagyása.

A politikai szópárbaj tehát elkezdődött - a csörte részleteiről a Financial Times a "Fear grows of Greece leaving euro" című írásban részletesen beszámolt -, a görög politikusok kilátásba helyezték az eurózóna elhagyását, sőt a második mentőcsomag feltételeinek újratárgyalását, és szélsőséges esetben még az államcsődöt is. Eközben az eurózóna vezetői igyekeznek nyomást gyakorolni a múlt vasárnap előkelő helyen végzett görög szélsőséges pártokra, hangsúlyozva, hogy a kilépés Görögországot jóval súlyosabban érintené, mint az eurózónát. (Bővebben lásd "A görög kilépés várható hatásai" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

A múlt hét, illetve a hétvége eseményei ugyanis már abba az irányba mutattak, hogy Görögország kénytelen lesz új választásokat tartani, akár már júniusban, melyen a közvélemény kutatások az euróellenes szélsőséges párt, a Syriza győzelmét jósolják.

A címlapok roskadoznak az európai megszorításokról és az emelkedő munkanélküliségről szóló szalagcímektől, a "fű alatt" óvatosan takarékoskodó Egyesült Államokról ugyanakkor szinte szó sem esik.

Az igazság ugyanakkor az, hogy az USA-ban az elmúlt három évben közel 600 ezerrel csökkent a közalkalmazottak száma, azaz ha lassan is, de a világ legnagyobb gazdasága is igyekszik szépíteni az idénre 8,0 százalék közelébe várt költségvetési hiányán. A The Wall Street Journal kiszámolta, hogy ha ma ugyanannyian dolgoznának az amerikai államnak, mint 2008 decemberében, akkor nem 8,1, hanem jóval kedvezőbb, akár 7,1 százalék is lehetne a munkanélküliség.

A válság utáni egyensúlyjavítás tehát a tengerentúlon is zajlik, ezt ugyanakkor szinte észrevétlenül, a munkaerőpiaci egyensúlyra ügyelve, különösebb médiavisszhang nélkül teszik.

Az eurózóna szépen lassan kettéválik "jófiúkra" - németek, hollandok -, akik mindent megtesznek a költségvetési hiány lefaragása érdekében, és "rosszfiúkra" - franciák, görögök -, akik nagyon úgy tűnik, hogy nem kérnek a megszorítások politikájából.

Érdekesség ugyanakkor, hogy pont azok kardoskodnak leginkább a költségvetési fegyelem mellett, akik egyébként megtehetnék, hogy költsenek és felpörgessék az eurózóna gazdaságát. Az első számú mintaország ilyen szempontból Hollandia. (Bővebben lásd cikkünket a jobb oldali hasábban)

Hollandiában április végén kormányválság robban ki, miután elfogyott az újabb megszorításokhoz szükséges politikai támogatás. A kormányfő lemondott, a hitelminősítők pedig kilátásba helyezték az elsőrangú, azaz "AAA" minősítés elvesztését. Az ellenzék ekkor olyat tett, ami még a lemondását frissen bejelentő kormányfőt, Mark Ruttét is meglepte: mégiscsak támogatását adta a csomaghoz, amelyet végrehajtva a tervek szerint jövőre elérhető lesz a bűvös 3,0 százalékos deficitcél.

A frissen végzett diplomások számára két oldalról is szorul a hurok: egyrészt a gyászos munkaerőpici helyzetben rendkívül nehéz elhelyezkedni, másrészt a diploma évről-évre egyre drágább.

A 2012-ben frissen végzetteknek ráadásul a munkaerőpiacon meg kell küzdeniük mindazokkal, akik a válság korábbi éveiben álltak föl az iskolapadból, de eddig képtelenek voltak megkapaszkodni a munkahelyi szamárlétrán. (Bővebben lásd cikkünket a jobb oldali hasábban)

Egy friss elemzés - melynek szerzői az Economic Policy Institute kutatóintézet szakemberei - ugyanakkor rámutat, hogy még abban az esetben is rendkívül nehéz helyzetben találja magát a friss diplomás, ha sikerül elhelyezkednie.

Hitler bécsi bevonulásával állítja párhuzamba a görög és a francia választási eredményeket a Financial Times kolumnistája.

Stephen King, az HSBC vezető közgazdásza szerint az 1930-as évek sötét szellemei kísértenek Európában: erősödik a politikai szélsőségesség, és egyre gyakrabban hallani olyan véleményeket, hogy nem kell visszafizetni a külföldiektől kapott hiteleket.

A világ szinte valamennyi országában - de a fejlett világban mindenképp - az most az egyik kulcskérdés, hogy vajon honnan lesz gazdasági növekedés. Az ötletek tárháza szinte végtelen, egy lehetséges válasszal pedig az amerikai National Institute on Retirement Security (NIRS) is előállt: meg kell emelni a nyugalmazott közalkalmazottak ellátását.

A közszférából nyugdíjba vonulók érdekképviseleti szervétől ez a tipp talán nem tűnik meglepetésnek, az érvelés már annál inkább: kiszámolták, hogy minden egyes dollár, amivel az amerikai állam megsegíti a volt közalkalmazottakat, 2,37 dollárnyi GDP-t "termel". Ezen logika mentén, ha az állam 1 dollár adót emel és azt nyugdíjemelésre fordítja, azzal nettó 1,37 dollárnyi plusz GDP-t teremt a gazdaságban. (Bővebben lásd cikkünket a jobb oldali hasábban)

A német jegybankelnök szerint nem a bajba jutottak igényeihez kell igazítani a pénzpolitikát.

Az új francia elnök gazdasági növekedést szeretne, miközben egyre többen és egyre hangosabban kérik az európai jegybankot a pénzcsapok kinyitására. A németek azonban ellentámadásba lendültek.

"A monetáris politika nem csodaszer Európa bajaira" - ezzel a címmel írt cikket a Financial Times-ba Jens Weidmann, a német Bundesbank elnöke.

A német szigort képviselő jegybankár szerint most, hogy a fiskális politika lehetőségei beszűkültek, sokan megváltóként tekintenek a monetáris politikára, és az Európai Központi Banktól várják a gyógyírt. Mit is jelent ez pontosan? Likviditást a piacokra, alacsony kamatokat és a problémásabb eszközök megvásárlását, vagyis a pénzcsapok kinyitását.

Magyarország 2002 után egyre többet kezdett költeni szociális kiadásokra, az egyensúly helyreállításához pedig az egészségügyből vont ki forrásokat.

A magyar gazdaságpolitika egyik fő bajának azt tekintik "szakmai" berkekben, hogy túl nagy az államháztartás mérete, vagyis túl nagy az elvonás és túl sokat költünk közös ügyeinkre. Tekintsünk el annak a filozófiai vitának a lefolytatásáról, miszerint "túlzásról" van-e szó, de azt mindenképp érdemes megnézni, hogy vajon másokhoz képest hogyan állunk.

Erre vállalkozott P. Kiss Gábor és Szemere Róbert, a Magyar Nemzeti Bank két elemzője, akik a visegrádi országok állami újraelosztásának és funkcionális kiadási szerkezetének összehasonlítását végezték el. (Bővebben lásd cikkünket a jobb oldali hasábban)

Európa nagy bajban van, és úgy fest, a jelenlegi megszorító út nem vezet sehova. De mit kellene tennie a politikusoknak? Íme a talpraállás egy lehetséges receptje.

Rövid helyzetértékelés: a lakosság és a vállalatok a válság miatt megtakarítanak, tehát nem fogyasztanak, a kormányok pedig ugyancsak megszorítanak, így nincs aki lendületet adhatna a gazdaságnak. A munkanélküliség megállíthatatlanul emelkedik és küszöbön az újabb recesszió. (Bővebben lásd cikkünket a jobb oldali hasábban)

Ebből az ördögi körből egy módon lehet kilépni: az államnak el kell kezdenie költeni, függetlenül attól, hogy az elköltésre szánt pénzt honnan teremti elő. Pontus Rendahl, a University of Cambridge egyetemi tanára rámutat: teljesen mindegy, hogy a kormányzat adóemelésből vagy deficit-felhalmozásból - azaz jövőbeli adóbevételekből - finanszírozza a plusz kiadásokat, a lényeg az, hogy költsön, és állítsa növekvő pályára a gazdaságot.

A válság során valóságos szitokszóvá vált a CDS-felár, melynek robbanásszerű emelkedéséről nap mint nap értesülhettünk a sajtóból. Elképzelhető, hogy a CDS a mai formájában nemcsak hogy nem tölti be eredeti funkcióját, de egyenesen káros is?

A CDS (Credit default swaps) ugyanis egyfajta biztosítás, melynek vásárlója egy adott állam vagy vállalat csődje ellen igyekszik bebiztosítani magát. Ha az állam csődbe megy, akkor a CDS tulajdonosa kárpótlást kap, azaz végeredményben "megússza" az államkötvény összeomlása miatti veszteséget. (Bővebben lásd cikkünket a jobb oldali hasábban)

Az elmélet teljesen logikus lenne, ha a befektetők arra használnák a CDS-eket, amire valók, azaz csőd esetére biztosítanák magukat. Mára azonban a CDS-ek forgalmának nagy részét spekulánsok adják, akiknek eszük ágában sincs bármi ellen is biztosítani magukat, egy dolgot szeretnének: az adott ország vagy vállalat ellen vagy mellett spekulálni. Ha úgy érzik, hogy például Magyarország sorsa jobbra fordul, akkor eladnak CDS-eket, ha úgy érzik hogy rosszabbra, akkor vesznek.

A sikerállamok példája szerint téved, aki csak a piacban hisz, nagyot azok tudtak dobbantani, akik erős államot építettek fel és "unorthodox" utat követtek. Legalábbis a Harvard világhírű professzora szerint.

Azzá válsz, amit termelsz - Dani Rodrik, a Harvard világhírű közgazdásza szerint ezt az alapelvet kell követni, amikor egy ország a globális gazdaságban keresi a helyét. Márpedig mindenkinek el kell döntenie, hogy a centrumhoz, vagy a perifériához akar tartozni (erről szóló cikkünket lásd a jobb hasábban).

Az az ország, amelyik alapanyaggyártásra, alacsony hozzáadott érték előállítására rendezkedik be, kénytelen lesz elfogadni, hogy egykönnyen nem lesz képes kitörni ebből a helyzetből, vagyis a globális gazdaság perifériájára szorul. Ez azt is jelenti, hogy a gazdaság teljesítménye mindig erősen ki lesz téve a világpiaci ármozgásoknak és egy szűk hazai elit érdekeinek. Ezzel szemben azonban a magas hozzáadott értéket képviselő iparágak fejlesztése, fejlődése esélyt jelenthet a felzárkózásra, a konvergenciára, a középrétegek megerősödésére.

A 25 éven alattiak közül minden második fiatal hiába keres munkát két európai államban is, miközben Németországban húsz éve nem volt ilyen jó a helyzet.

A számokat szemlélve egyértelmű, hogy valami nagyon nem stimmel Európában, mint ahogyan a grafikonra pillantva az is valószínűsíthető, hogy itt hamarosan robbanásszerű változásnak kell következnie. (Bővebben lásd "Meddig tartható az 50 százalékos munkanélküliségei ráta?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)
Forrás: Economonitor.com

Az ugyanis minden tekintetben tarthatatlan, hogy egy eurózóna tagországban a fiatalok 50 százaléka munka nélkül maradjon, miközben a politikusok sorozatos megszorításokat kényszerítenek a társadalomra, eközben pedig a megszorítások első számú - sőt talán már egyetlen - pártolójánál, azaz Németországban 20 éves mélypontra esik a munkanélküliség.

Könnyen lehet, hogy nem igaz az a feltevés, miszerint a magas államadóság miatt lassú egy gazdaság, az oksági kapcsolat inkább fordított.

"A súlyos államadósságot cipelő országok lassabb gazdasági növekedésre képesek, mint az alacsony eladósodottsággal bírók, éppen ezért a kormányoknak arra kell törekedniük, hogy csökkentsék a költségvetés hiányát és az államadósságot, javítva ezzel a gazdaság hosszú távú növekedési kilátásait" - jelenleg ez az európai csapásirány, a friss gazdasági adatok azonban egyre inkább arra utalnak, hogy valami nem stimmel ezzel a megállapítással.

Egy kutatás azt is bebizonyította (bővebben lásd "A magas államadósság miatt lassú a gazdaság?" című cikkünket a jobb oldali hasábban), hogy bár valóban igaz, hogy a magas államadósság az esetek többségében együtt jár a lassú gazdasági növekedéssel, az fent bemutatott oksági összefüggés azonban nem mutatható ki. Azaz nem igaz az, hogy a magas adósság miatt lassú a gazdaság, sokkal inkább valószínű, hogy a lassú gazdasági növekedés miatt duzzad fel az adósság.

Egyáltalán nem lehetetlen a görögök vagy a spanyolok kilépése az eurózónából, sőt hosszú távon mind az eurózónának, mind az adott tagországnak előnyére válhat.

Hiába az eddigi intézkedések - megszorítások, EKB 1000 milliárdos hitelprogram, IMF/EU-mentőcsomagok - az eurózóna válsága nem enyhül, sőt a napokban ismét szóba került a bajban lévő periféria tagországok kilépése. Az európai politikusok előszeretettel minősítik ezt a forgatókönyvet lehetetlennek, a valóság azonban mégis az, hogy a történelem során több ízben is előfordult, hogy egy ország kilépett egy vakvágányra futó árfolyamrendszerből. (Bővebben lásd cikkünket a jobb oldali hasábban)

Ed Dolan közgazdász professzor ezen esetek alapján három következtetést von le a valutauniók kapcsán.

Parázs viza alakult ki a kor legismertebb gazdasági szakemberei között az infláció kapcsán: a kérdés az, hogy a magas munkanélküliség leküzdése érdekében szeretnénk-e felpörgetni a pénzromlás ütemét.

Az elmélet egyszerű - ami természetesen számos kérdést felvet -, ha az infláció az alacsony kamatoknak és a bepumpált jegybankpénzeknek köszönhetően gyorsul, akkor a gazdasági növekedés felpöröghet, a munkanélküliség pedig csökkenhet. A blogunkon is több alkalommal idézett Nobel-díjas közgazdász, Paul Krugman egyenesen arra buzdítja a gazdaságpolitikusokat, hogy pörgessék fel az inflációt, amely lépés segíthet letörni a magas munkanélküliséget. (Bővebben lásd "Pörgessük fel az inflációt?" című cikkünket a jobb oldali hasábban)

Az ellentábor ugyanakkor úgy véli, hogy ha egy munkahely pusztán csak a gazdaságösztönző programoknak köszönhetően jön létre - az mindegy is, hogy a programot a kormán vagy a jegybank indította -, az a munkahely nem lehet tartós, mondván abban a pillanatban meg fog szűnni, ahogy az ösztönzőprogramot visszavonják.